XII.

Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja volt hallható.

Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.

Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.

_Kék liliomszál_ _Ugorj a Dunába._ _Támaszd meg oldalad_ _Az aranyvirágba._ _Fésülködjél meg te,_ _Mosakodjál meg te,_ _Törülközzél meg te._

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.

Nézte az a játékot bámulva.

– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.

– Nem veszszük be, – felelték azok.

A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a nagy örömnek?

A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem ez elé?

S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta a kiáltó szavat.

De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.

Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.

Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.

– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.

– Már vigyáztatom.

– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

– Tudni fogjuk.

– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.

– Nem veszi észre.

– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel vigyáztatod?

– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

– Más megbizható embered nincsen?

– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.

– Igy adtam neki én is az utasitást.

– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.

– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a király hada jön.

Dobó búsan nézett Mekcseyre.

– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Ez folytatta:

– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar is itthon van.

– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.

Dobó vállat vont:

– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.

– Az erdőre?

– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a fölmentő had.

Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.