VIII.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.

És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó szó:

– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.

S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.

Aztán folytatta:

– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.

Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt. Csak a katonák hallották a beszédet.

És a kiáltó folytatta:

– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó István!

A vár hallgatott.

[Illustration: Dobó István öregkori képe.

(Hű arcképnek látszik. Érdekes a szemének erős kifejezése. A többi egri hős képét hiába keresi az olvasó: ezidáig nem kerültek elő sem a muzeumokban, sem a képtárakban.)]