XLI.

Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó csillagok.

Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.

Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.

Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.

A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy rekedt férfi hang szólott:

– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?

– Mind a kettőt, – felelte a másik.

– Mégis az apród…

– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.

– A palotához vigyük, vagy a többi közé?

– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a többi.

Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.

Éva ekkor megszólalt:

– Emberek.

– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.

Ez a megjegyzés a társának szólott.

– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?

– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.

– Gergely hadnagyot kérdem én.

– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.

És társához halkan szólott:

– Félrebeszél.

Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.

– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?

Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre felelt:

– Él hát.

– Sebesült?

– Keze, lába.

– Vigyetek hozzá!

A két paraszt leeresztette a saroglyát.

– Hozzá?

Az egyik fölkiáltott az őrnek:

– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?

– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.

– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.

A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.

A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.

– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se birják eltakaritani.

A lámpás közeledik.

– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.

A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.

Gergely ekkor ér oda.

– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?

A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.

– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.

Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.

Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.

Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag kötésben.

De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból, s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.

S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.

– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.

– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!

S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.