XX.

Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s meg is szaporodott másik hárommal.

A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.

Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen viszontpuffogással.

Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az elejével.

Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első török ágyú eldördült, felkiáltott:

– Isten nevében: tűz!

Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre dördült el mind a tizenkettő.

A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.

– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap miért nem lőttünk?

És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a bajuszát.