XXXVIII.

A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.

Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.

A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.

A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.

A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé a távoli hegyekről a különféle török hadak.

Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.

A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak. Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna haja a dértől fehérlett.

Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.

Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval, gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak annyit jegyzett be a papirosába: _Okt. 14. Hétszáz tzipó_.

Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó tarkan épáradat ereszkedett lefelé.

Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak. Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.

A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott járni.

Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán aranyhimzetü kihajtott gallér.

Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.

– De vőlegényes gallérod van!

– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére vettem fel, hanem a haláléra.

Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött. Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az első kiütésük volt.

Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról panaszkodott.

– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember ilyenkor mérges.

– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.

Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.

A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.

Már csak Dobó hiányzott.

Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.

A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard. A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.

Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.

– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk, hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk, tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és imádkozzunk!

S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az imádságot.

– Miatyánk, Isten…

Halkan rebegték, mondatonkint.

Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.

Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.

Mekcsey felállt és szólt:

– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.

S ujra letérdelt.

A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.

Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.

A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy kőre és szólott:

– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel, halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért! Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben, bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk testvéreim!

Megperdült a dob, és megharsant a trombita.

A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab lovon követte.

A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.

Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő. A török tengerként özönli körül a várat.

Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden mozdulatuknál.

A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok ültek még lovon. A többi mind gyalog.

Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori zenekar.

Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az _Allah akbár_ kiáltástól.

Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.