XXVI.

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.

Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával keményen.

– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, – mondotta a cigány.

– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.

– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik _Rajkó_, a másik _Galamb_.

Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.

Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:

_János_.

A nagyobbikra:

_Éva_.

Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.

A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.

Gergely felköltette Dobót.

Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a falakra.

– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és dobjátok ki.

Az emberek egyszerre munkában voltak.

Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.

Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal löki a török odább.

Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.

A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.

De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a szurkos zsindely.

Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és buzogány fogadta.

Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy szájjá változott.

Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.

A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.

A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.

– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.

Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.

– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant maradtakat küldték vizért.

Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.

A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.

Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.

De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.

Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni. Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.

De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.

A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne gyulladjon.

E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két hadat láng és füst választja el egymástól.