XXXII.

A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.

– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!

De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel mind becsinálni.

Hát dolgoztak rajta nappal is.

A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.

Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.

– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.

– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.

– Mennyit?

– Tizenhat szekérrel.

– Ki küldte?

– A tiszttartó úr.

– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.

– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.

– Ki az a szomszéd?

– Drégely vára, uram.

– Levelet hozott kend úgy-e?

– Azt hoztam, uram.

– A töröktől?

– Onnan uram.

– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza.

– Nem tudom mi van benne.

– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?

Az ember nem felelt.

– Tud-e kend olvasni?

– Nem.

Dobó az asszonyokhoz fordult:

– Hozzatok ki egy fazék parazsat.

Kihozták. Letették.

Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:

– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold hitvány, ha olvasni nem tudod!

Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.