XV.

Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős gyöngeség!

Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!

*

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.

Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.

A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.

És egész éjjel dolgoztak.

A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy bejuthassanak.

Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:

– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az éjszaka!

Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a mélységbe.

Vezeti őket fáklyával a kalmár.

*

A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.

Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út hirtelen megszélesedett.

Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.

– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.

Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?

Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy emberfej belefér.

A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.

– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés, melyiket bontsuk?

Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.

A láng lobogott.

A baloldali nyilást is megpróbálta.

A láng itt állott.

A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.

– Még egyet! – mondotta Miklós.

Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.

– Az aprókat kell körüle kiszednünk.

Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.

A kő ingadozott.

Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.

– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.

– Pihenjünk, – felelte Éva.

S leültek a kőre.

Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.

Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.

Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.

Mind a kettő szabad útat mutatott.

– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de nem alszom el, nem, csak pihenek.

S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.

A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?

Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.

– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!

A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.

– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.

S a kardjához kapott.

A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.

A fény kiszélesedve közeledett.

Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.

A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében aranyként csillogtak a handsárok.

A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.

Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.

– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.

Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.

A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.

Az út két ember-szélességben szabad volt.

Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.

– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, – folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.

Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.

Éva lehúnyta a szemét.

Az aga visszapillantott, és igy szólt:

– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!

S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.

Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.

– Őrizd te!

Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy müszellemnek.

– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.

S odább lépett.

A delit ette a méreg.

– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis azab.

S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.

Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.

Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.

Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a hátuljövőktől.

A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.

Az asszony őre megszólalt magyarul:

– Ne féljen!

És megfogta az asszony kezét.

– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyilást, megszabadultunk.

Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.

– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.

– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.

Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.

A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.

A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.

– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.

A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a köveket.

Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember átbújhatott.

Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.

Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.

Varsányi egyszer visszafordult:

– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?

– Attól, – felelte Éva gépiesen.

– Kapunk hadat?

– Nem tudom.

– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.

Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.

– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál fogunk kilyukadni.

Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt hozzájok.

Varsányi káromkodott.

– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!

– Mi az? – kérdezte Éva.

– Semmi no. Majd én előre mászok.

Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a gyertyát.

Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.

Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az _In paradisum deducant te angeli_, s a magasból nappali világosság szürődött alá.

Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta az arcát. A nyakán kötél lógott.

Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.

Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.