XIX.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.

Amint Dobót meglátta, felállott.

– Te vagy Varsányi?

– Én vagyok uram.

– Mi hirt hoztál?

– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak baja esett.

Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.

– Hol a követ? – kérdezte.

Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a fia sisakját.

– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.

– Hát az az asszony.

Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.

– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.

Dobó benyitott.

Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.

Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.

Viszsahuzódott.

– Valami levelet nem hozott?

– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.

– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?

Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.

– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem szivesen látja.

– Kérem a nőnek a ruháit!

Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.

– Tapogassa össze a zsebeket.

Az egyik zsebben papiros zörgött.

– Ez az, – mondotta Dobó.

S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.

A vár alaprajza volt az.

Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.

Semmi.

– Nincs-e nála az ágyban?

– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak útján át.

Dobó behivatta Varsányit.

– Azt mondtad: követ.

– Úgy értettem.

– Hát nem mondta tisztán?

– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.

– A töröknek van-e élelme?

– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja hol szerzik!

– Eszerint nem éheznek.

– Eddig nem éheztek.

– Mit tudsz még a táborból?

– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.

– A várba?

– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.

– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.

– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.

– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül leszel.

Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.

– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta. Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!

Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.

Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az ébrenlételt és az étlenséget.