XXXIV.

Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver: kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre peckelve.

Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.

Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.

A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két pecért, de még a cigányt is.

A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal, töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút, amennyi jut.

A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha, akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.

A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy. A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a lent fekvő janicsárok miatt.

Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.

És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.

– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.

A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman kerültek a sebesültek közé.

– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.

A parasztok habozva állnak.

A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:

– Mozduljatok hát! Ide! Ide!

S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a boronákat.

– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.

S nem mer félni senki.

Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó ezüstöt.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.

Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.

– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!

Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.

– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.

S még egy boronáért hajol le.

De úgy marad.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.

Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja előre omlik.

Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a bástyafal belső szögletébe.

– Lámpást ide!

Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s csöpög a földön fehérlő mész-porba.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?

S könnyezve néz reá.

– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.