XX.

Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.

Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.

– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva legyetek.

Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet papirosra irt.

Magyarul irta a következő levelet:

_Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő török gyermeket is._

Mekcseyt szólitotta.

Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:

– Ird alá kérlek a nevedet.

Mekcsey szó nélkül aláirta.

Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.

Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.

Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.

A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.

S hivatta Varsányit.

– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e a Dervis béget?

– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.

– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába, vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.

– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.

– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas

Miklóst. Most már jönnie kell.

– S hogyan jövünk a várba?

– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok meg. A csengetésre kaput nyitnak.

Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.

A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A katonák rendetlenül vonultak széjjel.

A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és bejárnak a vitézek.

Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.

Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.

– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!

De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.

– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.

Gergely futva jött a szeglettoronyból.

– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!

– Mit tehetünk, – felelte Dobó.

S halkan folytatta:

– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.

A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.

– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.

– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.

Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.

A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni lehetett a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.

A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.

– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.

Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősődött.

Szaporodtak.

Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.

A lámpások elsötétedtek.

A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak nekik a munkában.

Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.

Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.