XXVII.

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! – gondolta a török.

Ágyuzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet. Meg is öntöztette.

Gergely aggodalommal látta, mint növekedik a meggyujthatatlan ujabb út a bástya felé. Azon fognak feljönni százával ezrével.

Gondolkozva járt-kelt a várban.

Megnézett minden romhalmot, kőrakást, az istállót, a vermeket, a halomba rakott ágyugolyót, s boszankodva rázta a fejét.

A sekrestye romjai között is megfordult, mig végre a lakatosok zugánál állt meg. Itt a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy nagy kerék feketélett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett malomnak a kereke.

A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt hust evett. Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros janicsárcsizmák. Az övében rozsdás jatagánok. A fején egy lyukas sisak, amely szintén töröké lehetett.

A cigány katonának érezvén magát fölállt. A tálat a balkarja alá fogta. A jobbjával szalutált.

Azután ujra nekiült a husevésnek.

– Kelj fel csak koma, – mondotta Gergely, – hadd lássam azt a kereket.

A cigány félreállt.

A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt mindössze kitörve. Gergely ráállt, és egyenkint megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.

– Hm, – mondotta Gergely az állát az ujjára téve.

A cigány megszólalt:

– Tán tereket akar őrletni nagyságos hadnagy uram.

– Azt, – felelte Gergely. – Szegezzétek meg szaporán ahol laza.

A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.

Gergely Dobót kérdezte.

– Volt ma erre tizszer is, felelte az egyik lakatos, de már van félórája, hogy nem láttuk.

Gergely elindult a kapitány keresésére.

Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.

Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt pillant meg.

Megdöbbenve áll, s pislog, mint aki erősebben akar látni.

De a női szempár eltünt.

Gergely megkövülten mered az ablaknyilásra. Valami különös meleg érzés futott rajta végig, mikor e női szemeket megpillantotta, ugy hogy egy percig meg nem birt mozdulni.

– Eh, bolondság! – mormolta aztán a fejét megrázva. – Hogy gondolhatok ilyet!

De megint felnézett mégis. Akkor már a kis török fiu arcát látta az ablakban.

A földbástya felől Dobó jött.

Gergely eléje sietett.

– Azt a malomkereket kérem kapitány úr, – mondotta a kezét a sisakjához emelve.

– Vidd, – felelte röviden Dobó.

S befordult a palotába.

Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszu sorban a földön ülve ecet-illatos lencsefőzeléket ettek.

Elszólitott közülök tizet. A kereket a maga bástyájához gurittatta.