XIX.

Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.

A vár és a város körül volt folyva törökkel.

A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak; a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a turbánja.

A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a legmagasabb falat épitették.

Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség, akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb. Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.

Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.

– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.

Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra, följebb-lejebb.

Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi bástyának, amely a palotát takarja.

– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz, hanem a hátuljával.

Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:

– Kapitány úr!

– Gyere ide, – feleli Dobó.

A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll katonásan.

– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e vissza?

– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz ide.

A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a hasába a puskaport.

– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. – Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.

– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.

– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.

– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?

A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.

– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek az ágyú?

– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap megtudja, hogy miért nem lövök?

A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe beletakarták a golyót.

– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.

Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.

– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd: ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!

A legény elvörösödve állt Dobó elé.

Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:

– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a napsütéses oldalon járjanak.

A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.

A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó bum-bum hangzott el egymás utána.

A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.

– Semmi, – szólalt meg Dobó.

És akkor lekergette a legényt.

A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.

Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt Dobó elé.

– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A vizhordó emberek hozták fel puttonban.

– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.

– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.

– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?

És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a topcsik?