XXXIII.

Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett, hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.

– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be levélhordozsónak?

A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen kacskaringóztak rajtok.

Gergely is ott állt.

Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.

A török várta a választ.

– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.

– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el, mégis tudom.

– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek meg ne mondjam.

Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.

Hát Gergely folytatta:

– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?

Dobó erre megfordult:

– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a halálra, hát erre az egyre felelek neki.

Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét a kőrésekbe.

S akkor a török ágyúk újra megdördültek.