XXII.

A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.

A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél. Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.

A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.

A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.

A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.

Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.

A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.

Dobó itt szokott aludni.

Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett.

Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.

– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.

A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.

Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.

– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.

– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!

Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.

– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába, amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.

Ez a _Mindjárt visszajövök_, – olyan soha meg nem tartott mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.

– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.

– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.

– Hova küldjem?

– Majd beugrom érte.

– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.

Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult, hogy a várat bejárja.

A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.

– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.

Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.

Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó odaszöktette a paripáját.

– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen megyünk.

– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress meg.

A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.

A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.

– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.

– Tudom, – felelte Dobó.

– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.

Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.

A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.

– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.

Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török is takarta magát.

– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.

Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.

– Ásnak, – jelentette röviden.

Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél segitett gerendát emelni.

– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!

A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey köszönt és leindult.

Dobó szelidre változott hangon szólt utána:

– Pista!

Mekcsey megfordult.

– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.