XXV.

Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy tarka tábori eb.

Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni. A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.

– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – _enim fiam!_

Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.

– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.

A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van. Felnyitották a nőnek.

Az azonban rémülten hátrált.

A kutya ugatott.

– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.

S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe hullatva az aranyakat.

Az ajtó ujra bezárult.

A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S eközben folyton kiabált:

– Szelim! Enim fiam!

Hirtelen megzörgette a vasajtót.

Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.

Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta a gyermeket.

– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.

– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja felé.

A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.

Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:

– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.

A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.