III.

Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne menni.

A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.

Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós hátraszólt:

– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.

A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek, szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.

Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!

Miklós ismét visszaszólt:

– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!

S hajolva ment tovább.

A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.

Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.

– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.

Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt. Éva maga maradt a sötétségben.

Letérdelt és imádkozott.

– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől. Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!

A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.

– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.

– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne keltsünk.

A fiu szótlanul engedelmeskedett.

– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.

– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.

Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!