VII.

Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész életünknek. Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell, hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.

Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba ne térjen át.

MÁSODIK RÉSZ. A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.