II.

Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.

A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó.

A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem, hogy az általában lehetetlen is.

Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti. Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór, az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s változik a körülményekhez képest.

De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.

Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig van oly igazság, a melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.

E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.

És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el, hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne élni.

Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a czélba vett hatást el fogja érni.

Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak soha sem lesz meggyőző ereje.

Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén, hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.

A fogalommeghatározás szabályai.

1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;

2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;

3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat szabad használni, a melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, – bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük hallgatóink helyeslését;

2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és ismert.

A bizonyítás szabályai.

1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama dolgokat bebizonyíthatnók;

2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be; bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő, a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;

3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak, hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott fogalmára gondolunk.

Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.

És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni lehetne a mondottak ellen:

Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új sincs;

a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;

s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen csakis a mennyiségtanban alkalmazható.

Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és általános érdekü.

Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak és a kiknek száma minden nemzetnél felette csekély, senkit sem fogunk találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.

A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt, a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.

A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely hiába fogadta be őket.

Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv: «gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év előtt?

Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül, hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé. Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a holt s az élet teljében levő ember között.

Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa magját.

Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.

De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen, talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó felmutathat.

Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg, tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a helyes okoskodás irányát követi.

Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az okszerű kifejtésre.

A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.

Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben szereztem.

Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.

Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék, barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik, megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.

A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda jutni. _A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő is tudott volna írni;_ a természetesség, a mely egyedül helyes, mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.

És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton» képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak, fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. Én azt mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető, mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a dagályos kifejezéseket.