VII.

Az emberi lélekről oly magas fogalmunk van, miszerint nem tűrhetjük el, hogy valaki megvessen bennünket, hogy legyen oly emberi lélek, mely becsülésébe nem foglalja egyéniségünket. És az ember minden boldogságát az képezi, ha embertársai becsülik őt.[22]

Ha az ember által keresett ez ál dicsőség egyrészről gyarló voltának bizonysága, másrészt kiválóságára is mutat; mert bármi mást bír is e földön, bármily javaknak örvend is: elégedetlen, ha nem bírja embertársai becsülését. S oly nagyra becsüli az emberi felfogást, hogy bármily előnyökkel bír is a világon, boldogtalannak érzi magát, ha az emberi felfogás őt nem teszi előnyös helyre. Ez a legszebb hely az egész világon; az embert az erre való vágyódástól semmi sem térítheti el; ez az emberi szív legeltörülhetlenebb tulajdonsága, oly annyira, hogy még azok is, a kik megvetik az embert, s az állatokkal egy sorba helyezik, még azok is megkivánják embertársaik helyeslését, csodálatát; és így lelkök sugallata ellentmond önmagoknak: természetök, a mely erősebb az emberi észnél, jobban meggyőzi őket az emberi nagyságról, mint eszök az emberi gyarlóságról.