XV.

Az emberi nagyság és gyarlóság oly kézzel fogható, hogy szükséges, miszerint az igazi vallás megtanítson bennünket arra, hogy vannak fenséges, de egyszersmind gyarló elvei is; mivel kell, hogy az igazi vallás jól ismerje természetünket, hogy ismerje természetünk magasztos és köznapi jellemvonásait, és mindezeknek okát is tudja adni. Kell, hogy számot adjon a bennünk rejlő csodálatos ellentmondásokról.[26] Ha lehet egy főigazságba foglalni a vallást, úgy az a következő: a vallás tanítson meg arra, hogy csak őt imádjuk s őt szeressük. De mivel nem tudunk mást imádni, csak a mit ismerünk, s mást szeretni mint önmagunkat, kell, hogy a vallás e gyarlóságainkkal is megismertessen és azok ellen orvosságot adjon.

Hogy az ember boldog lehessen, arra nézve szükséges a vallás kijelentése, hogy van Isten, s hogy őt szeretnünk kell, s hogy egyedüli valódi üdvünket az képezi, ha az övéi lehetünk és egyedüli szerencsétlenségünket az, ha tőle elválva kell lennünk; tanítson meg a vallás arra, hogy vak sötétségben vagyunk, a mely megakadályoz abban, miszerint Istent megismerjük és szeressük és mivel kötelességünk őt szeretni, de anyagiságunk eltávolít bennünket tőle, tévúton járunk. Kell, hogy a vallás tudtunkra hozza azt az ellentállást, melyet Istennel és saját jóvoltunkkal szemben kifejtünk. Mutassa meg nekünk azt az útat, melyen orvoslásra lelünk s mondja meg, mi ez az orvosság. Nézzük sorra az összes vallásokat, vajon fogunk-e a keresztyén valláson kívül más olyanra találni, mely e részben kielégíthetne! Talán az a vallás lenne az, melyet ama bölcsészek hirdetnek, kik azt mondják, hogy a legfőbb jó önmagunkban rejlik? vajon csakugyan ott volna a legfőbb jó? meglelték-e ezek a bölcsészek az orvosságot összes bajainkra? vajon meggyógyíthatják-e azzal az önhitt embert, ha őt az Istennel egyenlőnek hirdetik? és ők teszik ezt, a kik azt mondják, hogy a boldogságot az anyagi gyönyörök adják meg nekünk és a kik ez által az állatokkal akarnak bennünket egyenlővé tenni! Ez volna a mi anyagiságunk gyógyszere! Nézzetek fel az Istenre, mondja egy részök, ime ott van ő, a kihez ti hasonlók vagytok s a ki azért alkotott titeket, hogy őt imádjátok. Egyenlővé tehetitek magatokat vele; a tudás, ha követitek, majd vele egyenlővé tesz. Mások azt mondják: Nézzetek le a földre, nyomorult férgek és látni fogjátok ott az állatokat, melyeknek ti társai vagytok!

Mivé lesz az ember? olyan lesz-e, mint az Isten, vagy olyan, mint a többi állat? mily rémítő távolság e végletek közt! mivé leszünk tehát? melyik vallás fogja velünk megismertetni boldogságunkat, kötelességeinket, a gyöngeségeket, melyek kötelességeinktől eltérítenek, az írt, mely meggyógyít s azt a módot, melylyel ez írt elérhetjük?

Lássuk csak, hogyan felel e kérdésre Isten bölcsesége, mely a keresztyén vallás tanaiban megszólal.

Hasztalanul keresitek, óh emberek, nyomorúságaitok orvosságát önmagatokban; a ti képességeitek mindössze csak annyira mehetnek, hogy megismertetik veletek, miszerint nem önmagatokban fogjátok fellelni az igazságot és boldogságot. A bölcsészek ezt igérték nektek; de igéretöket be nem válthatják. Hiszen azt sem tudják, mi képezi a ti boldogságtokat és hogy mik vagytok voltaképen. Hogy gyógyíthatnák meg bajaitokat, ha nem ismerik azokat! Legfőbb betegségtek az önhittség, a mely elvon az Istentől, és az anyagiság, a mely a földhöz bilincsel; és bölcsészeitek csak még súlyosabbá tették betegségteket. Ha Istent állították elétek, csak növelték önhittségteket; mert elhitették veletek, hogy hozzá hasonlók vagytok. És a kik e feltevés botorságát belátták, a másik végletbe sodortak benneteket, elámíva lelketeket, hogy a többi állatokhoz vagytok hasonlók és arra késztettek titeket, hogy az anyagiságban keressétek boldogságtokat, és osztozzatok az állatok sorsában. De ily módon nem fogtok valódi mivoltotok tudatára jönni. Ne várjatok tehát sem igazságot, sem vigasztalást az emberektől. Én vagyok az, a ki titeket alkottalak s csak én mondhatom meg nektek, hogy mik vagytok. De már nem vagytok olyanok, mint a minőnek teremtettelek. Én az embert szentnek, ártatlannak, tökéletesnek alkottam. Adtam neki észt és világossággal vettem őt körül. Közöltem vele dicsőségemet és csodáimat. S az emberi szem akkor tisztán látta Isten fenségét. Nem volt akkor homályban, mely őt megvakítja, a halandóság és a gyarlóság, mely őt annyira bántja, nem volt akkor osztályrésze. De ily nagy dicsőség önhitté tette őt. Önmagától remélt mindent megnyerni, függetlenül Isten segítségétől. Az érzékek, függetlenné téve magokat az észtől, s gyakran hatalmukba kerítve ezt, a gyönyörök keresésére vitték őt. S most már a teremtés minden kis tárgya vagy gyötri, vagy kisértetbe hozza őt, uralkodván rajta, vagy leigázván őt erejével, vagy pedig elbájolván őt ingereivel, a mi pedig még borzasztóbb és hatalmasabb uralom.

HARMADIK RÉSZ. A vallás történelmi bizonyítékai.