LXXIII.

Az állatok nem csodálják egymást. A ló semmibe sem veszi társa érdemeit. Nem mintha nem vetélkednének a gyors futásban, de a versengésnek aztán semmi következménye sincs. Mihelyt az istálóba érnek, a legerősebb s talán legügyetlenebb magának foglalja el az abrakot s épen nem engedi át annak, a ki talán kitüntette magát a gyors futásban. Csak az ember kívánja meg, hogy érdemeit elismerjék.

Az észnek egészen más szabályai vannak, mint a szívnek. A ki az ész szabályai szerint fejtené ki a szeretet alapelveit s ezekből azt következtetné, hogy őt szeretni kell: nevetségessé válnék.

Mily sok hiuság rejlik a festészetben, a mely felhívja bámulatunkat oly dolgok hasonlatossága iránt, melyeknek eredetijét nem is ismerjük.

Kigunyolni a bölcsészetet: ez az igazi bölcselkedés.

Sokszor oly arczok, a melyek közűl külön-külön egyik sem nevetséges, hasonlóságuk miatt megnevettetnek minket.

Sokan oly érzelmekkel hallgatják az egyházi beszédet, mintha esteli misén lennének.

A csillagászoknak, alchimistáknak stb. vannak némi szabályaik; de ezekkel aztán visszaélnek. S az igazsággal való visszaélés épen oly büntetést érdemel, mint a hazugság.