CXI.

Semmi áldozat sem nagy, ha általa jó barátra tehetünk szert. A nagyokra és hatalmasokra nézve is becses a jó barát, a ki távollétökben is őszintén és jó akarattal nyilatkozik róluk. De jól meg kell fontolni a választást. Gyönge jellemű s köznapi gondolkodású barátaink gyakran engedik magokat mások által befolyásoltatni és ha távollétünkben mások megszólnak, ők soha sem mernek védelmünkre kelni.

A SZERELEMRŐL.

Az ember gondolkodásra született; nincs egy pillanat sem, melyben valamiről ne gondolkoznék. De a gondolatok, melyek magokba véve boldoggá tudnák tenni az embert, ha örökké foglalkoztatnák őt és lekötnék figyelmét, csakhamar elfárasztanák. A szakadatlan egyformaságot soha sem szokhatja meg az ember; mozgásra, tevékenységre van utalva s szüksége van arra, hogy olykor megrázkódtassák őt ama szenvedélyek, melyeknek oly sok forrását leli fel szívében.

Az ember természetéhez legillőbb s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot magában foglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. E kettőnek semmi köze sincs egymáshoz, habár gyakran kapcsolatba hozzák őket. Sőt egyik a másikat mindig meggyöngíti, s a legtöbbször tönkre teszi.

Bármily emelkedett lelkületű legyen is valaki, csak _egy igazi, erős_ érzelem töltheti el lelkét, s ha a szerelem és a nagyravágyás találkozik egymással, mind a kettő eltörpül s nagyságának felét elveszti.

Az idő, az életkor semmi befolyással sincs e két szenvedély keletkezésére és megszünésére; megszülethetnek azok már a gyermekkorban és élhetnek a sírig. Mivel mindenek előtt a bensőség, a hév az, a mi élteti e szenvedélyeket: úgy látszik, hogy mindkettő inkább az ifjú kornak sajátja s hogy évek multán gyöngül mind a kettő; de ez mégis a ritkább esetek közé tartozik.

Az emberi élet fájdalmasan rövid. Rendesen a születéstől számítják azt; de én részemről csak az értelem kifejlődésétől számítom, a mi pedig legtöbbször csak az ember húsz éves korában fejeződik be. Addig gyermekek vagyunk.

Mily boldog az az élet, a mely szerelemmel kezdődik és nagyratöréssel végződik! Ha hatalmamban volna a választás, én ilyen életet kivánnék magamnak.

Szeretni, a míg az ifjú kor édes hevülete tart és a mikor ennek helyén üresség támad, ezt a dicsvágygyal tölteni be!

Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei; mivel a szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, a melyeknek forrása _lelkünkben_ van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájok. _A szenvedélyek tehát oly erősek, a mily nagy maga a lélek_, melynek összes képességeit lefoglalják magok számára. Csupán az igazi, erős, nagy szenvedélyekről szólok itt; mivel a kisebb indulatok gyakran jelentkeznek együttesen is és különféleségeikkel sokszor megzavarják az embert.

A nagy lélek mindenben nagy; minden sajátsága nagyságára vall.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vajon kell-e szeretnünk? Hasztalan kérdezzük ezt. Ezt csak érezni lehet. Az okoskodás, a megfontolás itt ki van zárva; felkeresnünk nem lehet a szerelmet, hanem önkénytelenül ragadtatunk feléje. És ha eszünket hívjuk segélyül, hogy eligazodjunk, az mindig meg fog csalni minket.

A tiszta szellem csak tiszta érzelemre képes. Az emelkedett, tiszta lelkületűek hévvel szeretnek és öntudatosan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kétféle szellem van: az egyik biztosan, sokszor nehézkesen, de hajthatatlanul halad előre s ezt mennyiségtaninak nevezhetnők; a másik alkalmazkodó, hajlékony, s rendelkezik mindig változatos gondolatokkal, melyeket a szeretett lény sokféle tulajdonságaira alkalmaz; ezt finoman kiműveltnek lehetne neveznünk. Ez utóbbi egyetlen könnyed, futó tekintettel felismeri az embereket, a szem kifejezéséből, az egyes mozdulatokból következtet a szívre, a lélek működésére.

Ha valakinek a lelke e kétféle szellemi sajátságot együttesen birja, akkor magáénak mondhatja a szerelem legnagyobb gyönyöreit! mivel szelleme erős és hajlékony is egyszersmind; pedig e tulajdonságok mindenike szükséges két szerető szív megszólalására.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szeretet érzelme már velünk születik s annál inkább kifejlődik szívünkben, minél tökéletesebbé, műveltebbé válik szellemünk. E velünk született szerelmi ösztönünk arra készt, hogy szeressük azt, a mi nekünk szépnek tünik fel; de nem mondja meg nekünk soha, hogy mi az, a mit szeretünk és miért szeretjük azt. Ki merné tehát tagadni, hogy mi csupán azért vagyunk itt e földön, hogy szeressünk? Valóban, akármint igyekeznénk is érzelmeinket elfojtani, szeretünk folyton, szünet nélkül. Még oly dolgokban is, a melyekből száműzni reméltük a szeretet érzelmét, a melyeket nem tartunk összeegyeztethetőnek a szeretet érzelmével, ott él elrejtve, titkon a mi szeretetünk. Az ember egy pillanatig sem lehet el szeretet nélkül.

Az ember nem szeret örökké önmagával foglalkozni. _Azonban szeret:_ és így szeretetének tárgyát önmagán kívül kell keresnie. E tárgyat csak a szépben leli fel; de mivel ő maga Isten legszebb teremtménye, önmagában kell feltalálnia ama szépnek _mintáját_, melyet szeretete tárgyául a külvilágban keres. És mindenki megfigyelheti azt, hogy a szépnek első sugarait önmagában leli fel s aztán a szerint, a mint ezeknek a külvilág tárgyai megfelelnek, vagy ezekkel ellentétesek, – a szerint alakul meg bennünk a szépnek és rútnak eszméje. Ámde midőn az ember önmagát elhagyva, önmagából mintegy kilépve, az ez által támadt ürességet a külvilág valamely teremtményével akarja betölteni, nem elégedhetik meg bármivel. Szíve nagyon üres; olyannal kell betölteni szívét, a mi hozzá hasonló s legjobban megközelíti őt. A szépségnek tehát, hogy az embert kielégítse, nem csupán külsőleg szépnek, hanem a bennünk élő szépnek eszméjével összhangzónak, hozzánk hasonlónak is kell lennie. A hasonlóságot aztán csak nemünk különbözősége korlátolja.

A természet mindezek igazságát mélyen bevéste lelkünkbe; gondolkodnunk sem kell a végett, hogy minderre rá jőjjünk. Érezzük, hogy a szívünkben üresség van, mely betöltésre vár. De jobban érezzük, semhogy egészen kifejezni birnók.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Habár a szép eszméje eltörülhetlenül lelkünk mélyébe van vésve, megvalósulása a körülményekhez képest az egyeseknél különböző. A szép külső alakját mindenki máskép képzelheti. Mert nem az elvont, eszményi szépet keressük csupán, hanem azt bizonyos _alakban_ akarjuk látni, melynek apró részleteit is megalkotjuk; s el lehet mondani, hogy mindenkinek a lelkében megalakul annak a szépnek az eredetije, a melynek másolatát keresi a nagyvilágban. De sokszor a nők határozzák meg eszményeinket; a nekünk tetsző nő egyéniségéből vonjuk le az egyes tulajdonságokat: előbb valósul meg a szép, s aztán _csak_ ebből alkotjuk meg az eszményt. A nők korlátlanul uralkodnak lelkünkön s bevésik oda annak a szépségnek az eszményét, a melylyel ők birnak, vagy a mely nekik tetszik; és így az ő akaratuk szerint alakul meg bennünk a szépnek eszméje. Ez az oka annak, hogy a szőkéknek és a barnáknak megvan a magok százada: a nők ízlése szerint alakul a mi ízlésünk is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A világ, vagy az egyes országok sokszor szabályozni akarják a szép eszményét. Pedig nagyon különös, hogy a szokás annyira bele játszék érzelmeinkbe.

A _szép_ általános szabályainak megállapítása azonban nem akadályozza meg azt, hogy mindenkiben külön eszméje éljen a szépnek, a mely szerint ítéljen mások felől és a melyre támaszkodva ki merje mondani, hogy az ő szerelmének tárgya a legszebb a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szépség sokféle alakban jelentkezik; fenntartására a nő egyénisége már magában véve is elégséges. A mely nő szellemes, bámulatosan tudja szépségét folytonosan éleszteni. A mely nő tetszeni akar, és a szépség előnyeit legalább részben birja, mindenkor eléri czélját; és bármilyen óvatos legyen is a férfi, a nő, ha nem is törekszik erre, meg fogja magát szerettetni. Ha a férfi szívében van még bármily kicsiny betöltésre váró hely, a nő könnyen befészkeli magát oda.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ember gyönyörökre született: érzi ezt és nincs is ennek felismerése végett egyéb bizonyítékra szüksége. Csakis észszerűen cselekszik, midőn átadja magát a gyönyöröknek. De legtöbbször csak _érzi_ szívében a szenvedélyt, a nélkül, hogy tudná, mikor és hogyan keletkezett az.

A valódi és álgyönyör egyaránt eltöltheti a lelket. Ha nem is igazi az öröm, elég, ha azt hiszszük róla, hogy az.

A szerelemmel mindenütt találkozunk. Magunk is könnyen hajlunk a szerelem felé. Semmit sem fogadunk be oly örömest a szívünkbe, mint a szerelmet. Ez az ember legtermészetesebb érzelme.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a szerelemre az idő nincs semmi befolyással; nem öregszik az soha. Mindenkor újszülött a szerelem. Igy mondják nekünk a költők s gyermek alakjával testesítik meg ez érzelmet. És mi szivesen elhiszszük; mert érezzük, hogy úgy van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem szellemessé tesz minket és a szellem tartja fenn a szerelmet. Mindennap újabb tetszést kell keltenünk és látszólagos egyformaság mellett bámulatos változatosságra vagyunk képesek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A becsvágynak van bennünk egy bizonyos forrása, mely önmagunk előtt úgy tünteti fel egyéniségünket, mint a mely saját magunkból kikelve a külvilágban is képes volna többféle szerepet betölteni. E becsvágy, e hiúság visz bennünket sokszor a szerelemre is. Arra vágyódunk, hogy mi is szerettessünk és sóvárogva merülünk el a szeretett lény szemeinek nézésébe, hogy ezekből kiolvassuk az óhajtott viszonszerelmet. Mert a szem fejezi ki a szív érzéseit; de a szem beszédét csak a szerető szív érti meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ember önmagában véve tökéletlen lény; saját mását kell feltalálnia, hogy boldog lehessen. És legtöbbször olyat keres, a kivel hajlama, lelkülete megegyezik; mert ily lénnyel egyesülve véli a boldogságot, saját lényének érvényesülését legkönnyebben feltalálni. De sokszor megesik, hogy valaki önmagánál emelkedettebb lelkületű lény felé vonzódik; csakhogy ilyenkor a szerelem mellett azonnal feltámad a _nagyravágyás_, mely a magasabban álló lény elnyerésére ösztönöz. Nemsokára aztán annyira elhatalmasodik itt a nagyravágyás, hogy elöli a szerelmet. Zsarnokká válik, mely nem tűr társat az uralomban; egyedül akarja birni a hatalmat s mellőle minden érzelemnek, minden szenvedélynek pusztulnia kell.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az emelkedett lélek vonzalma, barátsága jobban betölti szíveinket, mint a köznapi lények szeretete. Ez utóbbi viszonzás nélkül úszik át szívünk felszínén; míg az emelkedett lélek szerelme betölti egész lényünket és ott marad örökké.

Gyakran szólunk oly dolgokról, melyeket csak úgy bizonyítunk be, hogy felhívjuk hallgatóinkat: figyeljék meg önmagokat, elmélkedjenek a mondottak felől és be fogják látni szavaink igazságát. Ily bizonyítékokat hozhatok én is itt elő.

Ha valaki gyöngéd és finom lelkületű, bizonyára a szerelemben fognak e lelki tulajdonai leginkább mutatkozni. Mivel a szerelem érzelme által önmagunkból kikelve, a külvilág valamely teremtménye iránt vonzódunk: mindazt, a mi a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, – mivel az a külvilágból jön, – könnyen megláthatjuk s kerülhetjük. Valódi gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, a ki ilyennek tartja magát; és a ki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd. A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiaknál és nézetem szerint ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet, a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik számára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Egy_ gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi szellemet. És ezért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében, olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk. Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk; hanem csak újabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A természet parancsolja azt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak lennénk, ha örökké szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelemnek megvannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy megnyerjük mindig annak a tetszését, a kit legjobban becsülünk! Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, a ki egy tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki állapotunkat, mily büszke elégtétel az már magában véve is nekünk, hogy ő az, a mindenek felett becsült lény, a ki hullámzásba hozza érzéseinket! Szeretnők, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel, mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni.

Mindeddig még csak gyönyöreit ismerjük a szerelemnek, mely szakadatlanul foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk; mivel szünet nélkül lekötve tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem; mivel egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket.

Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz; de új elemek vegyülnek bele. Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat.

Ez útat megtéve, a túláradó érzelem megapad és ha nem nyer segítséget azon forrásból, mely az érzelmet magát létre hozta, a szívnek elfojtva tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szívet ezer darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek velünk a nők; de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak reménysugár legyen – és boldoggá tesz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg. Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni.

Ha két egyén _ugyanazon_ mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem fedezheti fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik néma ékesszólását; de azt ez utóbbi nem tudja, vagy nem meri tudni.

Ha szeretünk, önmagunk előtt egész másoknak tününk fel, mint a mik azelőtt voltunk; és azt hiszszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e változást; pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket szenvedélyünk korlátok közé szorítja, nem itélhetünk tisztán s bizalmatlankodunk mindenki iránt.

Ha szeretünk, folyton rettegünk attól, hogy észreveszik vonzalmunkat.

És minél hosszabb a szerelem ez útja, annál több gyönyört éreznek a gyöngéd finom lelkületűek.

Vannak olyanok, a kiknek sokáig szükségök van a reménylésre: ezek a gyöngéd, emelkedett lelkületűek; s vannak ismét olyanok, a kik nem tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak: s ezek a durvább, műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és gyorsabban lejárja magát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem legelső jelensége: a határtalan tisztelet az iránt, a kit szeretünk.

Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak, nagynak tünik is fel, melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához.

Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát, hacsak ők magok is nem élték át a szerelem gyönyöreit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen olyan természetellenes, mint a milyen visszataszító az, ha valaki valamely dologról igazságtalan ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az igazságtalanság.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlanságunk mindent kifejez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sokszor szeretsz olyant, a ki nem is sejti érzelmeidet; és mégis oly hű maradsz hozzá, mintha szerelmed viszonozva volna.

Az emberi lélek megismerésének egyik módja az, ha magunkat másokhoz hasonlítjuk.

Nekem meggyőződésem az, hogy a valódi benső szerelem elfeledteti velünk társadalmi állásunkat, barátainkat és az egész külvilágot. És ezért visz oly magasra a szerelem, mivel minden gondolatunk egyetlen lényt vesz körül, a mely elégnek tünik fel nekünk az egész életre; szívünkben, melyet egyetlen érzelem teljesen betölt, nincs többé hely semmi más számára. Gondjaink, nyugtalanságaink, kétkedéseink eltünnek. Nem törődünk többé azzal, mit mond a világ. Mások véleménye nem létezik számunkra; minden tettünk, minden gondolatunk észszerű, mert igaz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem csupán szokás az, hanem természetünkből kifolyó szükségszerűség, hogy a férfiak teszik meg az első lépést a nők hajlamának megnyerésére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az az önfeledtség, mely a szerelmet kiséri, és önmagunknak a szeretett lényhez való fűzése, oly tulajdonságokat kelt bennünk életre, a melyek eddig egyáltalában nem voltak meg bennünk, vagy nem voltak kifejlődve. Mindenki átnemesül, lelke emelkedetté, magasztossá válik.

A szűkkeblű ember szabadelvűvé válik, sőt nem is emlékezik már előbbi lelki tulajdonságaira. Előbbi szenvedélyei, indulatai összezsugorították lelkét, melyet most a szerelem kitágított, terjeszkedővé tett, az önzés korlátai közül a külvilágba hozott ki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Helytelen dolog azt mondani, hogy a szerelem az észt nélkülözi. Semmi meggyőző okot sem tud felhozni az, a ki a szerelem észszerűségét el akarja vitatni. A szerelem azonos az észszel. A gondolatok rohamosan, birálat és megfontolás nélkül követik ugyan egymást; de mégis csak az észnek, a léleknek működése az; ha másként lenne, nem lennénk egyebek szomorú gépeknél. Ne zárjuk tehát ki az észt a szerelemből, mert hiszen az elválaszthatatlan ettől. Nincs igazuk azoknak a költőknek, a kik a szerelmet vaknak írják le; vegyük le a köteléket szemeiről és adjuk vissza látását újra, melyet önkényesen el akartak tőle venni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. _Minden, a mi emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is._ A kellemes és szép azonos fogalmak, melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest, hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi tulajdonság, nem egyéb, mint _könnyed, élénk szellem_. És e tulajdonság az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; – igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal igazabban szeretnek, mint mások.

Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az érzelemre nem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában jelenik meg.

A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van ez így? Mert távollétedben eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj. De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá nem jösz a kellő távolságra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét! Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen, melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és újabb nyugtalanság tombol át.

És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid; de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily állapotban szánalomra méltó?

IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.[34]

Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett szava.

Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.

Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására dicsőítik.

Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy _mit mondtak, mit írtak mások,_ és azok közt, a melyeknek igazságait az _elmélkedés_ alkotja meg.

E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.

Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk van.

Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?

Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti hatalmas erő viszi fel oda.

Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak lehetnek.

A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.

Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen, hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival karöltve kell előre haladnunk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett, hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.

Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert[35], melyeket makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat volna szükséges!

E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az _ész_ hozta létre a régi kor okoskodásait, az _ész_ mérlegelje tehát értéküket, az itéljen felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az ő új felfedezéseik gyümölcsétől.

Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni; utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.

Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal, hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra törekedtek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet; de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva, fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.

Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új igazságok is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül, hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi, hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk, hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök. Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi: mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.

Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették volna az emberi tudást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.

A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől, hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.

Egészen másként van ez az embernél.

Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását, hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok könyveiből mindig hozzáférhet.

És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit, másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.

Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok tapasztalhatók, mint az egyesek életében.

Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, _egy_ embernek tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk öregebbek.

Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket, a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.

Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat _egy_ nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.

De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész csillaghalmazt.

Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.

Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha _minden ismert_ esetet elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes _ismert_ testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező, de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.

Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.

A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik; mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.

Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező nézeteivel szemben; mivel az _igazság mindenkor régibb_, mint a régi kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek felismerik.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.]

[Footnote 2: Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy _egyes mennyiségtani tételekre önmagától jött_ rá s mintegy újra felfedezte e tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan alkottak meg.]

[Footnote 3: Demogeot: _Histoire de la littérature française_. Paris. Hachette 1878. 392–399. lap.]

[Footnote 4: E helyütt Blaise Pascal összes _Gondolatait_ közöljük, melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb _teljességre_ törekedtünk. Az első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését, – mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.

A _Discours sur les passions d’amour_ czímű fejezetet, melyet legelőször Cousin közölt a _Revue des deux mondes_ban s azután Faugère vett fel kiadásába, szintén közöljük e helyen. E _Discours_ kétségkívül egyike a legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. – Pascal _Gondolatait_ egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.]

[Footnote 5: A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség eredményezte cselekvés.]

[Footnote 6: Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat, a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud felmutatni.]

[Footnote 7: Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a ki csak francziául tud.]

[Footnote 8: Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik. És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre, a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt hátra, tudtak meghalni is.

Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója, megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának szellemét s finom lelkületét.]

[Footnote 9: Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű, hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.]

[Footnote 10: Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az, hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az Isten létezésének bebizonyítására.]

[Footnote 11: A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen kívül hagyják.]

[Footnote 12: Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik Pascalnál.]

[Footnote 13: Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben, úgy most törvényeinkben rejlik a baj.]

[Footnote 14: A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb igazságtalanságra vezet.]

[Footnote 15: Hobbes tétele.]

[Footnote 16: Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.]

[Footnote 17: Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg Saint-Jaques bölcsésze között! (_Condorcet_ megjegyzése.)]

[Footnote 18: Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát, nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt]

[Footnote 19: E fejezet az atheisták ellen intézett támadások egyikének töredékét foglalja magában. Velök szemben Pascal, mint a _Lettres Provinciales_-ban a jezsuiták ellen is, mindenkor szokatlanul szenvedélyes, ingerült hangot használ; egyenes lelke kerüli a tartózkodást, irtózik minden szépítéstől s nyiltan kifejezi ellenszenvét; inkább túlzásba esik, csakhogy ne kelljen leplezgetnie.]

[Footnote 20: Erre nézve Condorcet megjegyzi, hogy itt Pascal okoskodásaiban bizonyára némi tévedés van. Mert igaz, hogy érthetetlen az, ha valaki oly dolgot, melyet megtudhatna, s a melynek megtudása rá nézve végtelenül fontos, nem igyekszik kutatni. De ha valaki meg van arról győződve, hogy e részben nem tudhat meg semmi bizonyosat, hogy az emberi szellem oda eljutni nem képes: akkor bátran maradhat továbbra is a kétkedés állapotában a nélkül, hogy esztelennek tünnék fel ezért. Maradhat nyugodtan a bizonytalanságban, ha hiszi azt, hogy az igazságos Isten nem teheti függővé az emberek túlvilági állapotát annak a megtudásától, a mit úgy sem tudhatnak meg. Ha az az ember, a ki tömlöczébe zárva, nem tudja, vajon halálos ítéletét kimondták-e már, de ártatlanságát érzi, s számít biráinak igazságszeretetére, s e mellett nincs is módjában megtudni, mit határoznak felette: nyugodtan várhatja a következendőket s bizonyára helyesen teszi ezt. Azzal kellett volna tehát Pascalnak okoskodásait megkezdeni, hogy bebizonyította volna, miszerint nem lehetetlen az embernek a jövő élet felől némi ismereteket szerezni.]

[Footnote 21: Itt Condorcet ismét megjegyzi, hogy tulajdonképen azt kellett volna Pascalnak bebizonyítania, hogy a lélek halhatatlansága igaz-e, nem pedig, hogy a ki hisz benne, vagy kutatja, emelkedettebb szellemű-e, mint az, a ki közönyös iránta. E nagy igazságot, a lélek halhatatlanságát azért kell elhinni, mert be van bizonyítva, nem pedig azért, mert az abban való hit irántunk másokban több bizalmat kelt. Mert a Pascal okoskodása téves következtetésre juttathat bennünket. Hiszen nem a szerint kell bíznunk valakiben, a mint hisz, vagy nem hisz a lélek halhatatlanságában, hanem inkább a szerint, a milyen a jelleme. Itt példákat hoz fel aztán Condorcet a történelemből, a mely nem igazolja Pascal állítását.]

[Footnote 22: Az emberi gyarlóságoknak alább következő remek rajzát Pascal _Gondolatai_nak egyes kiadói megjegyzésekkel kisérik, melyekben példákkal akarják kimutatni, hogy az emberi természet nem oly gyarló, mint azt Pascal kissé sötét színekkel festi. Mi e megjegyzéseket szándékosan mellőzzük, mivel Pascal is csupán csak a _nagy tömegre_ alkalmazza az emberi gyengeségek e rajzát; s egyáltalában nem akarja azt mondani, hogy ez emberi félszegségektől a művelt lélek, az erkölcsi finomság s a nemes kedély ne tudna többé-kevésbé szabadulni. Pascal maga is eléggé megmutatta, mily keveset törődik mások elismerésével; és ha megismerjük Pascal műveiből gondolkodásmódját, vagyis jobban mondva: őt magát, akkor önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy az alább következő mesteri kézzel festett emberi gyengeségek közül Pascalban keveset találhatunk fel. Arra nézve, hogy az emberi gyarlóságokon nagy részt felül lehet emelkedni, ne hozzunk fel példákat a történelemből; mert erre nézve legjobb bizonyságot nyerhetünk akkor, ha Pascal műveit elolvassuk: az emberi gondolkodás gyarló voltának legfényesebb czáfolatát Pascal szellemes, ragyogó gondolatai képezik.]

[Footnote 23: Condorcet, Pascal e gondolatát magyarázva, azt mondja, hogy Pascal e fejezetben azt bizonyítja, hogy a nép előítéletei s közvéleménye a józan észen alapszanak; de hogy ez nem jelenti azt, mintha a népnek esze volna ahhoz, hogy az előítéleteket elfogadja. Az előítéletek ellenkeznek a nép eszével, de ez azokat önkénytelenül mégis magáévá teszi.]

[Footnote 24: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal itt túlzásba esett. Hiszen senki sem kivánja a néptől, a nagy tömegtől, hogy érzéke legyen a finomabb, nemesebb élvezetek iránt! Nem; a kinek az izlése köznapias, az keressen oly élvezetet, a mely lelkét nem foglalja el, s a kinek finomabb izlése van, az keressen lelki élvezetet. Végre is, mindenkinek kell élni!]

[Footnote 25: Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatot Montaigne-tól vette át; csakhogy Montaigne máskép értelmezi ezt a gondolatot és kifejti jobban. A mi különféle akarataink nem ellentmondások; mert sokféle érzékünk van s ha ezek közül csak egyik is meg van támadva, agyunk működése s ezzel együtt felfogásunk is szükségképen módosulni fog. Igaz, hogy majd szomoruak, majd vidámak vagyunk, de ez természetes következménye ama helyzetnek, melybe jutunk. Az állat is különfélekép fog érezni ura iránt, ha ez őt simogatja és eteti, vagy pedig ha kínozza és meg akarja ölni. Nincs bennünk ellenmondás, sőt akkor volna, ha különböző helyzetekben egyformák maradnánk. A kik azt mondják, hogy két lelkünk van, ép úgy mondhatnák, hogy harmincz vagy negyven lelkünk van; mert hiszen különböző lelki állapotokban ugyanazon dologról harmincz- vagy negyvenféleképen is vélekedhetünk. Ez a «kettős lélek» feltevése metaphysikai képtelenség; épen úgy lehetne mondani, hogy a kutya is kettős alakban jelenik meg, mivel harap és nyalogat is; a tyúk is, mivel kis csirkéit előbb gondozza, majd elhagyja és később fel sem ismeri többé; a tükör is, mivel minden tárgyat nem mutat egyformán, hanem a benne levő képek az előtte levő tárgy szerint alakulnak; a fa is, mivel majd lombos, majd pedig csupaszok az ágai!]

[Footnote 26: Voltaire megjegyzi, hogy Pascal ez okoskodása téves és veszélyes úton halad; mert már Prometheus és Pandora meséje, Plato Androgynái, az ős egyptomiak és Zoroaster tanai is kifejtik e látszólagos ellentmondások okait. A keresztyén vallás nem volna kevésbbé helyes akkor sem, ha tanaiból e szellemes következtetéseket le nem vonnók, melyek különben is nem egyebek, mint csak a lángész csillogtatásai. Az igazi vallás lényeges kelléke az, hogy emelkedett legyen, de az nem, hogy az említett állítólagos ellentétekről számot adjon; nem szükséges az, hogy a vallás a metaphysikára tanítson, mint a hogy nem szükséges az sem, hogy a csillagászatra oktasson.]

[Footnote 27: Voltaire megjegyzi, hogy az nem igaz, hogy a zsidók törvénye a legrégibb, mivel még Mózes kora előtt Egyptomban tartózkodtak a zsidók, a hol már akkor bölcs törvények uralkodtak. Az is téves állítás, hogy a «törvény» szót csak Homér után ismerték; mert már Homér is szól _Odysseájá_ban Minos törvényeiről. Hesiodban is feltaláljuk e szót; de ha sem itt, sem Homérban nem is fordulna elő e szó, az nem bizonyítana semmit sem. A hol királyság, király és nép volt, ott mindenütt volt már törvény is. China törvényei korábbiak a Mózeséinél. Téves az az állítás is, hogy a görögök és rómaiak a zsidóktól vettek volna át törvényeket. Köztársaságaik kezdetén nem tehették ezt, mert hiszen akkor még nem ismerték a zsidókat s később nem tehették ezt azért, mert akkor, mint általában ismeretes, gyűlölték e barbárokat. Gondoljunk csak arra, hogy emlékezik meg Cicero Jeruzsálemnek Pompejus által való elfoglalásáról szólva. Philon, e zsidó író, kit Pascal itt alapul vett, maga is beismeri, hogy a zsidók törvényeit a Septuaginta lefordítása előtt más nép nem ismerte.]

[Footnote 28: Voltaire megjegyzi, hogy ez őszinteségre mindenütt találunk példát s hogy az az emberi természetből folyik. A zsidók önhittsége elhiteti velök, hogy nem az ő kárhozatos politikájok, nem a művészetekben való járatlanságuk s nem csiszolatlanságuk tette őket tönkre, hanem az Isten haragja bünteti őket; elégtétel érzetével gondolnak arra, hogy az Isten haragját semmiképen sem háríthatták volna el s hogy mégis csak ők az Isten kiválasztott, dédelgetett népe. Ha valamely egyházi szónok így szól hozzánk, francziákhoz: «Nyomorultak, tehetetlenek vagytok; azért vertek meg titeket Hochstedt-nél és Ramillies-nél, mert nem tudtatok jól védekezni», a hallgatók meg fogják őt kövezni; de ha azt mondja nekünk: «Ti vagytok Isten szeretett népe; csakhogy büneitek miatt azzal büntetett Isten, hogy Hochstedt-nél és Ramillies-nél kiszolgáltatott ellenségeiteknek. De mivel ismét visszatértetek hozzá, kegyelmébe vett és megengedte, hogy Derain-nél legyőzzétek ellenségeiteket», a szónok e szavai a hallgatóságban rokonszenvet keltenek.]

[Footnote 29: L. a bevezetést.]

[Footnote 30: L. a bevezetést.]

[Footnote 31: E gondolatot Bossuet vette fel legelőször.]

[Footnote 32: Boileau Pascaltól vette ezt a gondolatot, midőn egy ifjúnak ezt mondta: «Mindenre megtanítottak téged, csak arra nem, hogyan kell másoknak tetszened. És te mégis ezt tudod legjobban.»]

[Footnote 33: A 107 és 108-ik gondolat Périer Margit emlékiratai után van felvéve.]

[Footnote 34: Töredék.]

[Footnote 35: A jansenismus, mint követői mondták, nem lépett fel uj tanokkal, hanem épen a keresztyénség eredeti tanait akarta visszaállítani.]

TARTALOM.

Pascal 3 Pascal Gondolatai 13 A bizonyítás és előadás módszeréről 15 Ismereteink bizonytalanságáról 44 Az istenségről és az erkölcsi elvekről 63 A jövő élet eszméjével való foglalkozás szükségéről 76 Az emberi nagyságról és gyarlóságról 87 A nép előítéleteiről s a közvéleményről 116 Az embernek szüksége van a vallásra 125 A keresztyén vallás helyességéről 130 Különféle gondolatok 155 A szerelemről 193 Irói tekintély a bölcselet terén 212