XLV.

Csak a küzdelem tetszik nekünk, de nem a győzelem. Szeretjük látni az állatok harczát, de már a győző hatalmaskodása nem érdekel.

Pedig azt hiszszük, hogy a győzelemre vagyunk kiváncsiak. És ha ez eldőlt már, megúnjuk a látványt.

Igy van ez a játékok különféle nemeinél; így van az igazság felkeresésénél is. Szeretjük a vitatkozások folyamán a vélemények harczát; de már a fellelt igazság hidegen hagy, nem gondolunk többé reá s nem elmélkedünk felőle. Sőt hogy valamely igazságot örömmel emlékünkben tartsunk, erre nézve kell, hogy azt a viták hevében lássuk megszületni.

A szenvedélyek harczában is gyönyörködtet a két ellenfél összecsapása; de mihelyt az egyik legyőzte a másikat, durvasággá fajul a látvány.

Nem vágyódunk soha semmit elérni, hanem csak a kutatásra törekszünk. Nem maga az illető dolog, hanem csupán felkeresése érdekel.

A színművekben is csak a cselekvények megoldásáig tart érdeklődésünk; az eredmény, a boldogság, vagy a boldogtalanság festése untat.

Mindenre megtanítanak bennünket, csak arra nem, hogyan nyerhetünk udvarias, finom külsőt. És mi mindent elfelejtünk, a mire tanítottak, csupán az az egy foglalkoztat, a mire épen nem tanítottak.[32]

A gonosz emberek mindig készek sajnálni a szerencsétleneket. Örömmel ragadják meg az alkalmat, hogy a gyöngédség szinében tűnjenek fel, mikor ez nekik semmibe sem kerül.