XIII.

Kétségtelen, hogy az ember nem ismeri az igazságot; ha ismerné, bizonyára nem állapította volna meg azt a legáltalánosabb szabályelvet, mely szerint minden ember _hazája_ erkölcseit követi; az igazság szózata bizonyára meghódított volna minden népet s a törvényhozók azt vették volna alapul, nem pedig más népeknek szeszélyes törvényalkotásait.

A lopás, a gyermek- és apagyilkosság bizonyos korban az erények közt foglalt helyet. Lehet-e különösebb felfogás, mint az, hogy valaki megölhet engem, csak azért, mert a folyó tulsó partján lakik és mert az ő fejedelme az enyémmel viszálykodik, habár én nem vagyok vele ellenséges viszonyban!

Kétségkivül vannak természeti törvények; de a természetes ész aztán sok mindent elront, összezavar. Nihil amplius nostri est, quod nostrum dicimus; ex senatus consultis et plebiscitis crimina exercentur; ut olim vitiis, sic nunc legibus nostris laboramus.[13]

E zavar folytán aztán sokan azt állítják, hogy az igazság alapját a törvényhozó tekintélye képezi, mások, hogy azt a fejedelem jólétében találjuk fel; ismét mások, hogy a szokás alkotja az igazságot. Csupán az észt követve, semmi sem fog magában véve igaznak feltünni. Az idő folyamán minden meginog. A szokást is csupán az teszi igazsággá, hogy el van fogadva, hogy hosszabb időn át gyakoroltatott.

Semmi sem oly eltévesztett dolog, mint hogy ha a törvény a tévedéseket akarja jóvá tenni s a sértéseket megtorolni. A ki e törvénynek engedelmeskedik, mivel ez igazságos, az csak az általa képzelt igazságnak engedelmeskedik, de nem a törvény lényegének: mert a törvény csupán törvény, semmi egyéb; a törvény lényege nem a benne rejlő igazság, hanem maga a törvény. – És a ki a törvény szellemét, a törvény indító okait kutatni akarja, legtöbbször oly gyöngének fogja találni az emberi képzelődés e termékeit, hogy csodálkozva fog visszatekinteni az elmult századokra, a melyek e törvényeknek oly nagy tisztelettel adóztak.