IV.

A legnagyobb része azoknak, a kik a hitetleneknek az istenség létezését be akarják bizonyítani, azt állítja, hogy a természetből indul ki; és ritkán sikerül czélját elérnie. Nem akarom én azon bizonyítékok helyességét sem megtámadni, a melyeket sokan a szentírás olvasására szentelt tanulmányaikból merítenek; mindezen bizonyítékok észszerüek, de legtöbbször nem a meggyőzni szándékolt hallgatók szelleméhez mértek, nem ezek lelkületéhez alkalmazottak.

Mert meg kell azt jegyezni, hogy az ily bizonyítás nem a vallásos embereknek szól, nem azoknak, a kik mindenben szakadatlanul az általok imádott Isten művét látják. Ezek különben is megértik a nagy természet szózatát, mely alkotását hirdeti; ezek az égboltozatban különben is Isten dicsőségét látják. De az olyanoknak, a kikben ez a nemes szikra kihalt s a kikben ezt ujra fel akarjuk éleszteni; a kikre nem világít a hit fénye, a kik a nagy természetben csupán csak homályt, sötétséget találnak, ezeknek, ha meg akarjuk őket győzni, azt hiszem nem elégséges bizonyítékok gyanánt felhozni a napot, holdat s a csillagok pályafutását, vagy más közönséges okoskodást, a mely iránt ők érzéketlenek. A természet szózatát ők napról-napra mindig kevésbbé értik meg, süketté válnak iránta, épen mert az szakadatlanul a füleikbe cseng; és a tapasztalás bizonyítja, hogy ily módon épen ellenkezőjét érjük annak, a mit akarunk: elveszszük végső reményöket arra nézve, hogy valaha az igazat megismerjék, ha mindig csak oly okoskodásokat hozunk fel.

Nem ily hangon szól a szentírás, a mely pedig az isteni dolgokat jobban ismeri, mint mi!