XXV.

A becsvágy és az emberi «én» természetében van az, hogy csak önmagát szereti s csak önmagára van tekintettel. De azt nem akadályozhatja meg, hogy szeretetének eme tárgya ne legyen hibákkal s gyarlóságokkal tele. Nagy akar lenni s kicsinynek látja magát. Boldog akarna lenni s látja, hogy mily nyomorult. Tökéletes akar lenni s látja, hogy tele van tökéletlenséggel. Az emberek szeretetének s becsülésének tárgya akar lenni s azt látja, hogy hibái csak embertársai ellenszenvét és megvetését érdemlik meg. Mindez zavarba hozza őt és a képzelhető legigazságtalanabb s legbűnösebb szenvedélyt kelti fel benne. Mert kiolthatatlan gyülölet fogja őt el az igazság iránt, a mely őt szigorúan elítéli s meggyőzi hibái felől. Szeretné hibáit semmivé tenni, de nem lévén képes _önmagában_ eltüntetni azokat, legalább, a mennyire lehet, _saját és a mások tudatában_ igyekszik eltüntetni; minden törekvését arra fordítja, hogy elrejtse hibáit mások és önmaga elől: nem lévén képes elviselni, hogy azokat mások meglássák s vele megláttassák.

Kétségkivül nagy baj az, ha valakinek sok a hibája, de még nagyobb baj az, ha valakinek sok a hibája _és hibáit nem akarja megismerni_, mivel akkor hibáihoz még egy újabb is járul. Nem akarjuk, hogy mások megcsaljanak minket, nem tartjuk igazságosnak, ha érdemeiken felül kivánják becsülésünket megnyerni; és így mi se csaljunk meg másokat, mi se akarjuk, hogy jobban becsüljenek, mint azt megérdemeljük.

Ha mások csupán valóban létező hibákat és vétkeket fedeznek fel bennünk, épen nem igazságtalanok irántunk, mivel nem ők az okai, hogy e hibák megvannak bennünk és mivel ez által még jót is tesznek velünk, segítségünkre jövén azon hibánk elhagyásában, mely szerint tökéletlenségeink tudatával nem birunk. Nem szabad rájok neheztelnünk azért, mert ismernek és megvetnek; csakis igazságosak irántunk, ha jól ismernek s ha, mert megérdemeljük, megvetnek.

Így kellene annak érezni és gondolkodni, a ki az igazság és méltányosság elől el nem zárkózik. De mit mondjunk magunkról, a kik épen ellenkezőleg gondolkozunk? Hiszen mi gyülöljük az igazságot és azokat, kik azt nekünk szemünkbe mondják, és szeretjük azokat, a kik a mi előnyünkre tévednek; azt kivánjuk, hogy becsüljenek oly tulajdonságok miatt, melyek bennünk nincsenek meg, csakis az ő képzeletükben!

Az igazságtól való eme idegenkedésnek több fokozata van. De elmondhatjuk, hogy bizonyos mértékben mindenkiben megvan az, mivel elválaszthatlan a saját egyéniségünk szeretetétől. Innen van az a félszeg gyöngédség, mely arra kötelez, hogy ha másokban valamit kénytelenek vagyunk rosszalni, ezt kerülő úton, szépítgetésekkel tegyük, hogy meg ne sértsük őket nagyon. Hibáikat kisebbnek tüntetjük fel, menteni igyekszünk; aztán biztosítjuk őket jó indulatunkról és becsülésünkről, majd dicséretekkel halmozzuk el: az orvosság mindezekkel együtt bevéve nem fog oly sok keserüséget okozni a becsvágynak, a mely csak lehetőleg kevés orvosságot vesz be, ezt is kelletlenül s a legtöbbször az orvosságot nyujtó iránt érzett titkos nehezteléssel.

És ha valaki szeretetünket meg akarja nyerni, soha sem fog velünk szemben oly kötelességet teljesíteni, melyről tudja, hogy az nekünk kellemetlen; úgy bánik velünk, a mint mi azt akarjuk: gyülöljük az igazságot, tehát elrejti azt előlünk; szeretjük a hizelgést, tehát hizeleg nekünk; azt akarjuk, hogy csalódjunk, tehát megcsal minket.

Innen van aztán, hogy szerencsénk minden újabb fokozata, mely a társadalomban magasabbra emel, jobban eltávolít az igazságtól; mert mindenki jobban óvakodik azok megsértésétől, a kiknek a jó indulata rá nézve hasznosabb és haragja veszélyesebb.

Lehet valamely fejedelem egész Európa gúnyolódásának tárgya úgy, hogy csupán csak ő maga nem tudhatja meg azt a rosszat, melyet felőle beszélnek. És ezen nem csodálkozom: az igazság megmondása hasznos arra nézve, a kinek megmondják, de hátrányos arra nézve, a ki azt megmondja, mivel gyülöletessé válik. S így azok, a kik a fejedelmet környezik, jobban szeretik a saját érdekeiket, mint a fejedelemét, a kinek pedig szolgálatában vannak; s nem akarnak neki hasznára lenni oly módon, hogy ezáltal önmaguknak ártsanak.

Ez az általános baj kétségkivül sokkal nagyobb és közönségesebb az előkelőbb körökben; de a legegyszerűbb életviszonyok közt levők sincsenek kivéve ez alól, mivel mindenkor és mindenütt feltalálható az az emberi érdek, mely szerint mindenki arra vágyik, hogy embertársai szeressék őt; és így az egész emberi élet szakadatlan önámításnál, képzelődésnél nem egyéb. Nem tesznek egyebet az emberek, mint hogy örökösen hizelegnek egymásnak s csalják egymást. Senki sem beszél jelenlétünkben úgy, mint mikor távol vagyunk; az emberi társadalom a kölcsönös csalásra van alapítva; és kevés barátság volna e földön, ha mindenki tudná azt, a mit barátja róla elmond a háta mögött, még ha ez utóbbi ilyenkor őszintén és részrehajlás nélkül beszél is.

Nem más tehát az ember, mint csupán álöltözetbe burkolt lény; nem más, mint csupán tettetés, hazugság, önmagával épen úgy, mint másokkal szemben. Nem akarja, hogy megmondják neki az igazat, ő is kerüli, hogy azt másnak megmondja, s az igazságtól és az észtől való mindezen eltévelyedésnek természetszerű gyökere ott van az emberi lélekben.

Azt állítom, hogy ha az emberek tudnák azt, a mit egyik a másikról mond, nem volna négy jó barát sem a világon.