LX.

Emberi méltóságomat nem a térben, a külvilágban kell keresnem, hanem gondolataimban. Semmivel sem fokozódnék emberi méltóságom, ha egész földrészeket is mondhatnék magaménak.

A mindenség az ő nagyságával és kiterjedésével elnyel engem, mint egy kicsinyke kis pontot; de gondolataim által megértem s hatalmamba kerítem a mindenséget.

Az ember gondolkodásra van teremtve; a gondolat képezi az ő összes méltóságát, dicsőségét, érdemét; s minden kötelessége abban összpontosúl, hogy úgy gondolkozzék, a mint kell; s a természetes sorrend az, hogy először önmagán kezdje elmélkedéseit, mert legközelebb éri önmagát; aztán gondoljon teremtőjére és emberi rendeltetésére.

És vajon mi foglalkoztatja a világot? Minderről nem elmélkedik az ember; hanem a tánczra, a mulatságokra gondol; nagyra tör és király szeretne lenni. Arról nem gondolkodik, hogy mi a király, mi az ember lényege.