XVI.

Látva az ember vakságát és gyarlóságait, s azokat az ijesztő ellentéteket, melyek természetében rejlenek, s látva ezt az egész nagy néma mindenséget, látva az embert ily elhagyottan a sűrű homályban, mintegy eltévedve s a mindenség egy kis zugába dobva, a nélkül, hogy tudná, ki dobta őt ide, s mit tegyen itt, s mivé lesz, ha meghal: félelem fog el, mintha alva valamely elhagyott rémes szigetre vittek volna s ott felébrednék, nem tudva, hol vagyok és hogyan távozhatom onnan. És ámulat lep meg, hogy kétségbe nem ejt ily borzasztó állapot. Körültem más hasonló természetű lényeket látok. Kérdem tőlök, hogy többet tudnak-e sorsok felől, mint én; s ők nemmel felelnek. És még ezek a szerencsétlenek, körültekintve s látva magok körül a teremtés ingerlő tárgyait, ezek hatalmának vetik alá magokat. És nem tudok itt köztök megállapodni, e lények társaságában, a kik hasonlók hozzám, gyarlók és tehetetlenek, mint magam. Látom, hogy nem jönnek segítségemre, midőn meg kell halnom; egyedül fogok meghalni, úgy kell tehát tennem, mintha egyedül volnék; és ha egyedül volnék, nem építenék házakat, nem vegyülnék a világi zajba, nem keresném senki becsülését, hanem csupán csak az igazság felkutatására törekedném.

Belátva azt, hogy sok jel mutat arra, miszerint ezen a világon kívül, melyet én látok, kell lenni egy más világnak is, kutatni kezdtem, vajon az Isten, a kiről mindenki beszél, nem hagyott-e itt vissza önmagából némi nyomot? Körültekintek és mindenütt csak sötétséget látok. A természet minden tárgya kétkedéssel és nyugtalansággal tölt el. S ha nem látnám sehol az istenség nyomát, nem tudnék hinni az Istenben. S ha ott látnám mindenütt a teremtő nyomait, nyugodtan, tétlenül dőlnék a hit karjaiba; de mert többet látok, semhogy tagadhatnám, és kevesebbet, semhogy állítani merném az istenség létezését, sajnálatra méltó állapotban vagyok és egyre csak azt kivánom, hogy ha az Isten tartja fenn a világot, mutassa őt meg nekem a hit megdönthetlenül; és ha csalnak azok a jelek, melyek az Istenre vallanak, oszlassa el ezeket teljesen a hit; vagy mindent mondjon meg nekem, vagy semmit sem, hogy láthassam az utat, melyet követnem kell. E nélkül azt sem tudom, mi vagyok s mit kell tennem, és sem kötelességeimet, sem helyzetemet nem ismerem. Lelkem vágyódik bármi áron is az igazság felismerésére és követésére.

A világ különböző tájain a vallások sokaságát látom. De egyiknek tanai sem vonzzák lelkemet és egyik sem adhat megnyugvást nekem. Egyaránt visszautasítom Mohamed és China vallását, Róma és Egyptom ős hitét, mivel egyik sem győz meg jobban, mint a másik s lelkemet nem tudja magával ragadni.

De midőn sorra veszem a különböző idők sajátszerűen változatos erkölcsi tanait, találok a világ egy kis zugában egy különös, elzárkózott népet, a melynek történelme a miénket századokkal előzi meg. E nép, – mely elég nagy számú –, egy Istent imád, és azt mondja, hogy ez Isten törvényei szerint él, s hogy minden intézményét Isten törvényei szerint alkotta meg. Azt állítja e nép, hogy csupán előtte fedte fel azt a rejtélyt az istenség, hogy az emberek romlottsága miatt az Isten elfordult tőlök, hogy az emberek csupán magokra vannak hagyatva, s innen erednek azok a tévelygések, azok az örökös változások, melyek a vallás és a társadalmi szokások terén feltünnek; de ők, e kiválasztott nép emberei rendíthetlenül ragaszkodnak szokásaikhoz. Azonban az Isten nem fogja örökösen ezen sötétségben hagyni a többi népeket; el fog jönni mindnyájok megszabadítója; és ők azok, a kik hivatva vannak arra, hogy e megszabadító eljövetelét hirdessék a világnak, hogy a bekövetkezendő nagy eseménynek majdan hősei legyenek és hogy felhivják az összes népeket, hogy egyesüljenek velök, hogy együtt várják e megszabadító eljövetelét.

E nép csodálatot kelt bennem s méltónak látszik arra, hogy figyelemmel kisérjem őt, mert sok meglepő és sajátságos dolgot látok nála.

E nép csupán testvérekből van összealkotva; míg más nép számos családból alakult, ez egyetlen egy embertől származott, és mind összevéve egy hatalmas családot alkot. Ez egyetlen a maga nemében!

E nép a legrégibb az ismert népek között; és nekem úgy tünik fel, hogy e körülmény is különös tiszteletet ad neki; s kiváltképen felvett kérdésünk tárgyalásánál kell őt figyelemben részesíteni, mivel, ha meg akarjuk tudni, vajon Isten megjelent-e valamikor az emberek előtt, e néphez, az ő ősrégi hagyományaihoz kell legelébb is fordulnunk.

E nép nemcsak régisége, hanem állhatatossága miatt is figyelemre méltó; mert hisz keletkezésétől fogva maig szakadatlanul létezett, míg más nép, mint a görög, a római, eltünt egészen. És mind a mellett, hogy, mint a történelem mutatja, oly hatalmas uralkodók és népek akarták őt elpusztítani, a nép fenmaradt s ő maga ezt természetesnek tartja. Végre szétszóródva az egész földön, történelme minden egyes nemzet történelmével összefügg.

Törvénye e népnek a világ legrégibb törvénye, s e mellett a legtökéletesebb és az egyedüli, a mely szakadatlanul meg volt tartva. A «törvény» szót is csak ezer évvel később ismerték a legrégibb népek is s még Homér sem említi e szót, a ki pedig oly sok népről szól. És törvényeiket a görög és római törvényalkotók is átvették részben, a mint ezt már nehány író kimutatni igyekezett.[27]

S e törvény egyszersmind a legszigorúbb, legridegebb is az összes törvények között, halálbüntetés fenyegetésével kötelezvén a népet egyes jelentéktelenebb szabályok megtartására. S épen ezért is bámulatos, hogy oly sok századon át fenmaradt és pedig oly háborgó, izgalmas nép között; míg minden más nép időről-időre változtatta törvényeit, melyeket pedig könnyebb lett volna követni.