VIII.

Nem elégít ki minket az az élet, mely bensőnkben, saját lényünkben folyik le; igyekezünk mások véleményében képzelt életet folytatni és feltűnni törekszünk. Abban fáradunk, hogy e képzelt életet ápoljuk és szépítsük, s ez alatt elhanyagoljuk valódi életünket. És ha jók, nagylelküek, hűk vagyunk, erényeinket sietünk napfényre hozni, hogy azt mások is megismervén, e jó tulajdonságainkat képzelt életünkhöz is hozzá csatoljuk. Később önmagunkról le is fejtjük ezeket, hogy egészen képzelt életünkhöz fűzzük; és örömest leszünk gyávák, csakhogy a hősök hírébe jussunk. Gyarlóságunk feltűnő jele az, hogy e két élet közül az egyik magában véve ki nem elégít és az egyikről mégis mily könnyen mondunk le a másik kedvéért! A ki nem halna meg, hogy becsületét megmentse, az emberek felfogása szerint becstelen lenne.

A dicsőség oly édes, hogy azt az ember még a halál árán is szereti.

Gyarlóságaink és tévedéseink közepett a hiuság oly nagy bennünk, hogy örömest halunk meg, csak hogy aztán halálunkról beszéljenek.