IV.

A legelső, a mi az ember szeme elé tárul, saját maga, a mely a körülte levő tárgyak egy csekély részecskéje. Hogy önmagát megérthesse, össze kell hasonlítania mindazzal, a mi körülötte van, hogy így megismerje a korlátokat, melyek között mozoghat.

S ne szorítkozzék az ember csupán az őt környező dolgok szemléletére. Tekintse meg a természetet a maga teljes fenségében. Nézze meg jól ezt a fénylő világosságot, mely mint egy örök lámpa, arra van hivatva, hogy a mindenséget beragyogja. A föld csupán egy kis pontnak tünjék fel előtte a végtelenségben, a hol a csillagok keringenek. És ha itt már látásunk megakad, képzeletünk törjön át a korlátokon. De bármily nagy tért fussunk is be lelkileg, mindaz, a mit látunk, csupán alig észrevehető kis része a természetnek, a melynek kiterjedését gondolat meg nem közelítheti. Bármily felfuvalkodással tekintsünk is alkotásainkra, nem hozhatunk létre mást, mint csupán csak parányokat. A mindenség végtelen gömb, melynek központja mindenütt van, de körülete sehol. Ez az Isten mindenhatóságának egyik látható bizonyítéka, a melynek átértésében még képzeletünk is elvész.

S ha a mindenséget nem foghatja fel az ember, térjen vissza önmagához és tanulja meg a földet, ennek részeit és önmagát becsülni.

Mi az ember a végtelenben? Ki tudná azt megérteni! – És hogy a végtelennel szemben az aprólékos dolgok csodás alkotásait is szemlélje, nézze meg a legapróbb férget, annak egyes alkatrészeit, mily érthetetlen, bámulatos összhangot fog mindenütt találni! Egyfelől a világok végtelensége, melyek mindenikének megvan a maga égboltja, számtalan csillaga, másfelől a föld kicsiny szülöttei, melyek mindenikében ugyanazt a bámulatos alkotást látjuk. Megzavarják e csodák látásunkat végtelen nagyságaikkal és aprólékosságaikkal. Mert kit ne ejtene bámulatba, hogy mi magunk, a kik a mindenséggel szemben észrevehetetlen parányok vagyunk, a legapróbb alkotások mellett, melyek kicsinysége a végtelenbe vész el, óriások vagyunk.

Rémületbe ejt az a gondolat, hogy az ember mintegy e végtelenség és a semmi mélységei felett lebeg és mégis mindkettőtől távol van. A világ csodáinak látása megremegtet bennünket és kiváncsiságunk csodálatba menvén át, néma megilletődéssel szemléljük a természetet s önhittségünk nem fogja kutatni annak rejtélyeit.

Mert hiszen mi az ember a természetben? a végtelennel szemben semmi; a semmivel szemben minden; középút a semmi és a minden közt. A két véglettől végtelen távol van, ugyanoly távol a semmitől, a melyből előkerült, mint a végtelentől, a mely őt el fogja nyelni.

Szelleme a szellemek világában ugyanazon helyet foglalja el, mint teste a természet nagy birodalmában; és az őt környező dolgokat illetőleg csakis a középszerü tudás némi látszatával bir; de sem azok fejlődésének törvényeit, sem megsemmisülésüket nem értheti meg. Minden a semmiből jött elő és a végtelenbe megy át. Ki követelhetné e bámulatos átalakulást? E csodák isteni alkotóján kivül senki más.

_A két véglet közt maradó középszerüség ez állapota minden képességünkben, tulajdonságunkban nyilatkozik._

_Semmi végletet nem képesek érzékeink felfogni._ Az erős zaj megsüketít, az erős fény megvakít, a nagy távolság vagy közelség akadályozza látásunkat, a tulságos hosszadalmasság és a tulságos rövidség homályossá teszi előadásunkat, a sok gyönyör elbágyaszt; a sok mássalhangzó kellemetlenné válik. A meleg és a hideg végleteit nem érezzük. Minden tulajdonságunk túlzásba menve szenvedést okoz nekünk. A szellem működését a fiatalság és az öregség korlátolja, a sok vagy kevés táplálék megzavarja és a sok vagy kevés tanulás érzéketlenné teszi. A végletek számunkra nem léteznek; vagy mi térünk ki előlök, vagy ők kerülnek el bennünket.

Ime a mi valódi állapotunk. Ez szorítja aztán ismereteinket szűk körre, melyet túllépni nem bírunk. Nem vagyunk képesek mindent tudni, de nem vagyunk képesek arra sem, hogy semmit se tudjunk. Tágas, széles középúton haladunk. A tudatlanság és a tudás közt lebegünk. Ha közeledni akarunk a korlátokhoz, a kiváncsiságunktól üzőbe vett dolog eltünik érzékeink elől; elfut és semmi sem állíthatja meg. Ez a mi természetes állapotunk, a mely hajlamainkkal mindig ellentétben van. Éget a vágy, hogy mindennek a mélyére hassunk s hogy végtelenig nyúló nagy tornyot építsünk fel; de a nagy épület meginog és a föld megnyílik előtte.