I.

Sokan néhány órát szánva a szent írás olvasására s az egyház embereivel néhányszor vitába bocsátkozva, azt mondják, már tanulmányozták a vallás lényegét, tanait.

Pedig meg kellene gondolniok, hogy e kérdéseket már _önzésből is_ alapos, beható tanulmány tárgyává kell tenni; mert hiszen itt nem másról, hanem csakis önmagunkról van szó.

Igy a lélek halhatatlansága bennünket annyira érdeklő kérdés, hogy elvetve minden közönyt, kötelességünk megtudni, hogy mi az tulajdonképen. Minden tevékenységünk, egész gondolkodásunk oly annyira különböző irányt fog venni a szerint, a mint az örökéletet remélhetjük, vagy sem, hogy szinte lehetetlennek látszik az életben csak egyetlen egy észszerű lépést is tennünk ennek tudása nélkül s könnyelműségnek látszik, életünket más szempontból irányítani.

Első érdeklődésünk tárgya, első kötelességünk legyen tehát e kérdésre világosságot deríteni, mert hisz ettől függ az, hogy miként viseljük magunkat. Azok közt, a kik e részben teljes meggyőződéssel nem birnak, vannak olyanok, a kik teljes erejökből azon munkálkodnak, hogy a kérdéssel tisztába jöjjenek s ismét mások, a kik csak tovább élnek a nélkül, hogy fáradságot vennének magoknak, hogy e kérdésen gondolkodjanak.

Szánalmat érzek azok iránt, a kik a kétségtől űzve szakadatlanul tanulmányozzák e tárgyat s ennek megfejtése, az ezen való tépelődés képezi fő és legkomolyabb foglalkozásukat. De azoknak a könnyelműségén csodálkozni tudok, a kik életöket úgy élik le, hogy életök végére nem is gondolnak, és a kik, mivel önmagokban nem lelnek semmire, a mi világot vetne e kérdésre, másutt sem keresnek olyant, s nem kutatják, vajon az örökélet azon dolgok közé tartozik-e, melyeket a nagy tömeg vak hiszékenységgel egyszerüen elfogad, vagy azok közé, a melyek, bár homályosak, de biztos alappal bírnak. Ez a könnyelműség, hanyagság oly dolgot illetőleg, mely őket oly közelről érinti, melyben úgyszólván mindenük koczkán forog, bámulatba ejt s szinte megfélemlít; borzasztónak tűnik fel nekem. Nem spiritualisztikus hiszékenység és buzgalom mondatja ezt velem; sőt ellenkezőleg, azt kivánom, hogy saját egyéniségünk szeretete, saját érdekünk s az eszélyesség késztessen e kérdés megoldására. S nem szükséges a megoldásra a szellem rendkívüli nagy hatalma; csak azt kell meglátnunk, a mit a legkevésbbé felvilágosultak is látnak.

Nem kell különösen emelkedett lélekkel bírnunk arra nézve, hogy belássuk, miszerint az élet igazán és megnyugtatóan nem elégíthet ki bennünket. Gyönyöreink hiába való látszatnál nem egyebek; bajaink végtelenek; és a halál, mely minden pillanatban fenyeget, néhány év s talán néhány nap alatt a boldogságnak, a boldogtalanságnak vagy az öntudatlanságnak, teljes megsemmisülésnek örökké tartó állapotába helyez bennünket. Egyrészt köztünk és másrészt a menny, vagy a pokol vagy a semmiség közt nincs más, csak az élet, a mely a világon a legmulandóbb: és a ki kétkedik a lélek halhatatlanságában, arra nézve a menny nem létezik s így nem marad egyéb, csak a pokol, vagy a semmiség.

Ennél igazabb, de egyszersmind borzasztóbb valami alig létezik. Lehet valaki bármily kiváló egyéniség, a legszebb életnek is ez a vége.

Hasztalan fordítanók el tekintetünket ettől az örökkévalóságtól, a mely vár reánk; az által, hogy nem gondolunk reá, nem semmisíthetjük meg. Közeledik az mindenkép felénk s a halál felnyitja borzasztó kapuit s a kétkedőkre a megsemmisülés, vagy a gyötrelem örökös állapota vár.

Ime a kétkedés borzasztó következményei. S ha már a kétely magában véve is nagy szerencsétlenség, még nagyobbá válik az által, ha nem kutatjuk a nagy rejtélyt.

Mi igazolhatná itt a közönyt? mily örömet találhat valaki abban, hogy tétlenül várja az elkerülhetlen bajokat? mily könnyelműség: az áthatlan homályban maradni! és micsoda vigasztalás az, ha nem várunk soha vigasztalásra?

A tudatlanság állapotában való e tétlenség valóban borzasztó; s csakis úgy mutathatjuk ki, mily helytelenül cselekszenek, ha saját álláspontjukról támadjuk meg őket. Azok, kik ily tudatlanságban óhajtanak maradni, igy gondolkodnak:

«Nem tudom, hogy jöttem a világra; nem tudom, mi a világ; nem tudom, mi vagyok én magam. Borzasztó tudatlanságban vagyok minden engem környező dolog iránt. Nem tudom, miből állok, miből vannak érzékeim, mi alkotja lelkemet: és énemnek az a része is, a mely azt kigondolja, a mit én mondok, s a mely mindenről s önmagáról is elmélkedik, ismeretlen előttem. Látom az engem körülzáró mindenség ijesztő nagyságát s én magam e rémítő nagy térség egy kis pontjára vagyok lekötve, a nélkül, hogy tudnám, mért vagyok épen e helyre lelánczolva, s mért nem valamely másikra: s miért lettem az engem megelőzött s az utánam következő örökkévalóságnak épen azon kis idejéhez kötve, a mely számomra adatott. Mindenfelől végtelenség az, a mit látok, a mely majd elnyel engem mint egy parányt vagy mint a gyorsan átfutó, pillanatig tartó árnyat. Mindaz, a mit tudok, csupán abból áll, hogy nem sokára meg kell halnom; de a mit legkevésbbé ismerek, az épen ez a halál, melyet nem birok elkerülni.

«Mint a hogy nem tudom, honnan jöttem, azt sem tudom, hova megyek; csakis azt tudom, hogy kilépve e világból, vagy örökké aláhullok a semmiségbe vagy egy bosszúálló Istenség kezébe jutok a nélkül, hogy tudnám, e két sors közül melyikben lesz részem.

«Ime az én homályos, szörnyű állapotom. S ebből azt következtetem, hogy életemet sorsommal való törődés nélkül kell leélnem és hogy csak hajlamaimat kell követnem, minden gondolkodás és nyugtalanság nélkül, mind azt megtéve, a mi szükséges arra, hogy majd egykor az örökkévaló semmibe aláhulljak. Talán találhatnék némi világosságot kételyeim közepett; de nem veszek magamnak annyi fáradságot s egy lépést sem teszek, hogy azt kutassam; és csak kicsinyléssel tekintve azokra, a kik annak felderítésére törekszenek, óvatosság és félelem nelkül haladok a végső nagy esemény felé s engedem magamat vezettetni a halál elé, telve bizonytalansággal leendő örökkévaló sorsom iránt.»

Semmi sem oly fontos az emberre nézve, mint azon állapot, melybe jut és semmi sem oly rettenetes, mint az örökkévalóság. És e szerint az nem természetes, ha az ember létezésének megszünése iránt közönyös s belenyugszik abba, hogy az örökkévalóság csupa boldogtalanság lesz. Hiszen mily mások az emberek egyéb, sokszor jelentéktelen dolgokban: sejtelmekkel, félelemmel telnek el a legkicsinyesebbek iránt; és ugyan az az ember, a ki éjjel-nappal tépelődik valamely kitüntetés, vagy rang elvesztésén, vagy valamely őt ért sértésen, a mely talán csak képzelt, ugyanaz az ember, tudva azt, hogy a halállal mindent elveszít, nyugtalanság, félelem, érdeklődés nélkül várja a véget. Különös ez az érzéketlenség a legrettenetesebb dologgal szemben, oly szívben, mely annyira érzékeny a legcsekélyebb dolgok iránt is; úgy tűnik fel, mintha az illető megfejthetlen varázslat alatt állna; mint az az ember, a ki tömlöczbe zárva, nem tudja, vajon a halálos ítéletet kimondták-e felette; s ennek megtudására már csak rövid ideje van, a mely alatt, ha kimondták a halálos ítéletet, még módjában lenne ezt talán megváltoztatni; s ő a helyett, hogy sorsát megismerni igyekeznék, a rendelkezésére álló egy órát mulatsággal, játékkal tölti el.[20]

Az emberi természetnek valami idegenszerű felforgatása kell ahhoz, hogy valaki ily közönyös legyen, s még inkább, hogy – a mint ezt sokan teszik – azzal el is dicsekedjék. Mert még ha teljes bizonyosságban is lennének az iránt, hogy haláluk után a semmiségbe vesznek, akkor is nem volna-e ezért inkább a kétségbeesésre okuk, mintsem a könnyelmű dicsekvésre? Nem vétkes esztelenség-e az, ha valaki a bizonytalanságból, a kétkedésből dicsőséget csinál? Ez a sajátszerű megnyugvás, a pokol és a semmiség bizonytalansága közepett, oly szépnek tűnik fel sokak előtt, hogy még ha ők magok nem is oly közönyösek, dicsőségnek tartják a közönyösség színlelését. Sőt a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legtöbben csakugyan csak színlelik. S az egyik a másik után megy; úgy nevezik ők azt, hogy ezáltal lerázzák magokról az előítéletek jármát, és csatlakoznak az általános irányhoz.

De még ha a közvélemény helyeslésével találkoznak is, ne higyjék, hogy az uralkodó áramlathoz való csatlakozás adja meg nekik az általuk óhajtott közbecsülést és tekintélyt; ezt más módon kell megszerezni: az igazság, hűség, becsületesség s önzetlenség által, és az emberi természetnél fogva főkép ez utóbbi által; mivel az emberek azt szeretik legjobban, a ki velök jót tesz, a ki hasznukra van. Már pedig abból micsoda hasznunk lehetne, ha valakitől azt halljuk mondogatni, hogy ő lerázta magáról az elfogultság jármát s nem hiszi, hogy lenne Isten, a ki tettei felett őrködnék s hogy ő maga az ura cselekedeteinek s nem is ad számot azokról csakis önmagának? Azt hiszi talán, hogy ezentúl majd e szavai miatt bizalommal leszünk iránta s az életben tőle fogunk kérni segélyt, tanácsot és vigaszt? Azt hiszi: megörvendeztet bennünket azzal, ha azt mondja, hogy a mi lelkünk bizonyára nem egyéb, mint csak egy csöpp levegő, vagy egy kis füstgomoly; és ezt önhitten s önelégülten hangoztatja?

S ha aztán felhivnók őt, adjon számot azon érzelmekről s azon okoskodásokról, a melyek őt a vallásban való kétkedésre birták, oly gyönge érveket hozna fel, hogy épen az ellenkezőről győzne meg bennünket. Valaki egyszer azt mondá az ilyeneknek: «ha tovább is ily módon folytatjátok érveléseiteket, valóban megnyertek engem a – vallásosságnak.» És igaza volt, mert hiszen kire ne hatna rosszúl, ha oly elvet kell magáénak mondani, a melyre nézve megvetésre méltó társai vannak!

És a kik csak színlelik ezeket az elveket, rosszul teszik, ha természetöket arra kényszerítik, hogy kiállhatatlan ember váljék belőlök. Ha talán az esik nekik rosszul, hogy nem látják tisztán a dolgot, ne titkolják el ezt; ha meg is mondják, őszinteségökből semmi szégyen sem háramlik rájuk. Csak az szégyen, ha valaki egyáltalában sehogy sem lát, ha egyáltalában nincs véleménye. Semmi sem mutat oly alantas gondolkodásra, mint ha valaki nem tudja azt, hogy mily szerencsétlen az ember Isten nélkül. Semmi sem oly gyalázatos, mint ha valaki daczolni akar a jó Istennel. Hagyják el ezt! és tudják meg végre, hogy csak két csoportja az embereknek számíthat arra, hogy helyeslésünket elnyerje: azok, a kik teljes szívökből szolgálják az Istent, mivel ismerik őt; s azok, a kik tiszta szívvel keresik az Istent, mivel még nem ismerik.

És azokért, a kik komolyan keresik az Istent s megismerve tökéletlenségöket, magasabbra törekszenek, ezekért aztán érdemes munkálkodni, hogy segítsünk nekik megkeresni azt a világosságot, melylyel ők nem birnak.[21]

De a kik se nem ismerik az Istent, se nem keresik, azok mivel nem tartják magokat méltónak az ő saját fáradozásaikra, a mások fáradozásaira sem érdemesek; és a részökről megvetett vallásnak nagyfokú könyörületességére van szükségünk, hogy meg ne vessük őket s ne hagyjuk magokra. De mivel ez a vallás arra kötelez bennünket, hogy a míg csak ők ez életet élik, úgy tekintsük őket, mint a kik képesek arra, hogy felvilágosodjanak s hinnünk kell, hogy ők talán később még inkább fognak hinni, mint mi most, míg mi talán sötétebb vakságba esünk: akként kell irányukban viseltetnünk, a mint velünk is tennének mások, ha az ő helyökben lennénk; s meg kell kisérelnünk, nem tudnának-e ők is a világosság felé haladni? Fordítsák ők ily művek olvasására az általok elpazarolt idő néhány óráját, talán találnak bennök valamit, vagy legalább sokat nem vesztenek vele. És a kik őszinte buzgalommal teszik azt, s komolyan törekszenek az igazság megismerésére, azt hiszem, ezek ki lesznek elégítve s ezeket az isteni vallás komoly érvei meg fogják győzni.