XVIII.

Az a benső harcz, a mely az ész és a szenvedélyek között folyik, arra indította a bölcsészeket, hogy békét igyekezzenek létesíteni. Igy történt aztán, hogy több bölcsészeti irány keletkezett, a szerint a mint az egyesek erre más és más utat választottak. Sokan le akartak mondani a szenvedélyekről és istenek akartak lenni. Mások ismét az észt akarták semmivé tenni, hogy így állatokká legyenek. De sem az egyik, sem a másik törekvés nem sikerült; egyrészt az ész megmaradt mindig s kárhoztatja a szenvedélyek alacsonyságát és igazságtalanságát s megzavarja azok nyugalmát, a kik magokat szenvedélyeiknek átengedték; és másrészt a szenvedélyek is szakadatlanul élnek azokban is, a kik azokról le akarnak mondani.

*

Ime ennyire mehet az ember saját maga, saját ereje által az igazat és jót illetőleg.

Semmit sem tudunk úgy bebizonyítani, hogy okoskodásunk czáfolhatatlan legyen. És pedig mégis megvan bennünk a teljes, minden kétkedésen felül álló igazság eszméje.

Keressük a valóságot és csak bizonytalanságra lelünk önmagunkban. Keressük a boldogságot s csak szenvedésekre lelünk.

Képtelenek vagyunk arra, hogy ne kivánjuk az igazságot és a boldogságot; és képtelenek vagyunk a biztos tudásra és az állandó örömökre.

Ez az örökös kielégíthetlen vágyódás szakadatlanul kisér, hogy folyton büntessen és éreztesse velünk gyarlóságunkat.

AZ ISTENSÉGRŐL ÉS AZ ERKÖLCSI ELVEKRŐL.

Mindenkor legyen oly magasabb szempontunk, a melyből az egyes dolgokat megitélhetjük, de e mellett oly közönséges módon beszéljünk, hogy mindenki megérthessen.

ELSŐ RÉSZ. Isten létezéséről.