XXIX.

Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a játékban magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát, elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát, haragját, félelmét és reményét.

Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül közelebb visz a halálhoz.