XV.

Soha sem tartunk a jelennel. Siettetni akarjuk a jövőt, mint a melyről azt hiszszük, hogy csak lassan közeledik felénk, s az elkövetkező időbe helyezzük át magunkat; vagy pedig visszagondolunk a múltra s meg akarjuk állítani azt, hogy ne fusson előlünk oly gyorsan. Oly esztelenek vagyunk, hogy annak az időnek a körén belül bolyongunk, mely nem a miénk, s nem gondolunk arra, a mely a miénk; azzal foglalkozunk, a mi nem létezik, míg az egyedüli létezőt minden gondolkodás nélkül engedjük elfutni. A jelent, mely rendszerint bánt minket, látásunk elől elrejtjük, mivel sérti szemeinket; ha pedig kellemes a jelen, csakis azon bánkódunk, hogy oly gyorsan eltünni látjuk. A jövő által akarjuk a jelent fentartani s oly dolgokról akarunk rendelkezni, a melyek nincsenek birtokunkban és oly időre, a melynek eljövetele ránk nézve bizonytalan.

Vizsgálja meg bárki is gondolkodását és látni fogja, hogy ez mindenkor a multtal és a jövővel van elfoglalva. A jelenre alig gondolunk; és ha igen, csak azért tesszük ezt, hogy innen merítsünk világosságot a jövőre nézve, hogy jelenünk alapján rendelkezzünk a jövőről. A jelen soha sem képezi czélunkat. A múlt és a jelen csakis gya, czélja csak a jövő. Nem élünk tehát soha, csak reméljük, hogy majd élni fogunk; és terveket koholva folyton a boldogságról, kétségtelen, hogy soha sem lehetünk boldogok, ha csak oly boldogságra törekszünk, mely e földön érhető el.

Sokszor csekélység az, a mi megvigasztal, mivel csekélység az, a mi bántani képes.