XXVII.

Legjobban megismerhetjük az emberi gyarlóságot, ha azt az örökös izgalmat vizsgáljuk, a melyben az ember az egész életét eltölti.

A lélek oda van dobva a testbe, hogy rövid ideig ott maradjon. Tudja a lélek, hogy ez csak átmenet az örökös utazásra; s hogy erre elkészüljön, csak az a rövid ideje van, a míg az élet tart. Az anyagi élet elrabolja idejének java részét, úgy hogy neki magának csak igen kevés marad szabad rendelkezésre. És e kevés, a mely megmarad, oly annyira alkalmatlan neki, oly különös zavarba hozza őt, hogy ettől is szeretne megszabadulni. Elviselhetetlen kínt érez, ha önmagára kell gondolnia s egyedül lennie. Minden igyekezetét az képezi, hogy elfeledje önmagát és a rövid, drága időt elmélkedések nélkül engedje lefolyni, oly dolgokkal foglalkozván, melyek őt az önmagára való gondolkodásban megakadályozzák.

Innen ered az ember minden szórakozása, mulatsága, a melyben a czél csak az, hogy az idő észrevétlenül múljék, vagyis jobban mondva, hogy önmagát se vegye észre az ember s ne érezze létezését és elvesztvén ezen részét életének, kikerülje azt a benső keserűséget és kelletlenséget, a mely ez idő alatt feltámadna benne, ha önmagát figyelemmel kisérné. A lélek nem lel önmagában semmi olyanra, a mi őt kielégítené. Semmi olyant nem lát ott, mely, ha reá gondol, ne bántaná őt. Ez kényszeríti őt arra, hogy a külvilágban ossza szét figyelmét s a kivüle álló dolgokkal való foglalkozás által feledkezzék el önmagáról és helyzetéről. Örömét e feledés képezi; s boldogtalanságára már magában véve az is elégséges, ha kénytelen önmagát látni s önmagával lenni.

Az embernek már gyermekkorától fogva erősen a fejébe verik, hogy mily fontos a saját becsülete és jóvolta, sőt szülei és barátai becsülete és jóvolta is. Aztán tudományok, nyelvek, művészetek tanulmányozására szorítják. Foglalkoztatják szüntelenül; megértetik vele, hogy nem lehet boldog, ha nem munkálkodik szakadatlanul azon, hogy az ő saját becsülete és jóléte, sőt barátjaié is sértetlen maradjon, s ezek valamelyikének hiánya szerencsétlenné teszi őt. Elhalmozzák tehát őt munkával, hogy napról-napra reggeltől estig zaklassák. Különös módja a boldogításnak, mondjátok, nemde? Hiszen – gondoljátok – talán épen akkor kellene őt így zaklatni, ha boldogtalanná akarnák őt tenni! Nos vegyétek el tőle mindazt a gondot, foglalkozást, munkát: s meglássátok, mily boldogtalanná teszitek őt. Mert akkor figyelme saját magára fordul, önmagára kell gondolnia s ezt nem képes elviselni. Hiszen ha marad is szabad idejük az embereknek a munka után, ezt is szórakozásokra fordítják, a mely őket elfoglalja s figyelmüket elfordítja saját magukról.

És azért ha látom az embert izgalmai közepette, ha látom azt a számtalan veszélyt, a melynek az ember kiteszi magát a közéletben, a háborúban, nagyravágyó tervei kivitelében, ha látom a viszálykodásokat, a felkorbácsolt szenvedélyeket, a veszélyes kalandokat: gyakran elgondolom, hogy _az ember minden boldogtalansága abból ered, hogy nem képes otthonában nyugton maradni_. Ha az, a kinek van miből élnie, otthon tudna maradni, akkor nem vágyódnék ki a nyilt tengerre, vagy nem késztetné nagyravágyása valamely magas állás elnyerésére, és ha nem akarnánk mást, csupán csak élni, nem volna szükségünk oly veszélyes foglalkozásokra.

De közelebbről nézve a dolgot, úgy hiszem, hogy az embereknek a nyugalomtól és az otthontól való eme idegenkedése halandó életünk természetszerű gyengesége; és hogy semmi sem képes megvigasztalni, ha kénytelenek vagyunk csupán önmagunkra gondolni.

A ki csak a saját magában és természetében rejlő indulatok szerint cselekszik, nem képes a nyugalom azon állapotában maradni, mely megengedné neki, hogy önmagával foglalkozzék csupán és ez által kedélye hullámzásainak súlyát elviselje. _A ki önmagán kivül mást nem szeret, semmit sem gyülöl annyira, mint ha folytonosan egyedül kell lennie. A magány szeretete önzetlenséget, saját egyéniségünkkel való kevesebb foglalkozást feltételez; mert a ki csak önmagát szereti, a ki minden jót egyéniségére akar halmozni, az épen nem szeret önmagával foglalkozni_, mivel nem lesz soha sem megelégedve bálványozott egyéniségével, melyet tökéletesnek szeretne látni, s a melyben sok gyarlóságot lát és sok ürességet, melyet jó tulajdonságokkal be nem tölthet.

Legyen bár valaki, a ki önmagát szereti csupán, bármily helyzetben, környezze bár őt mind az a jó, a miről általában azt hiszik, hogy az embert elégedetté teheti: ha nem lesz rendes foglalkozása s szórakozása és önmagáról lesz kénytelen elmélkedni, soha sem lesz elégedett. Saját hibái fognak szemébe tünni; majd a jövő bizonytalansága fogja őt gyötörni; és ha nem talál valami foglalkozást önmagán kivül, boldogtalanná válik.

Nem elég nagy-e a királyi méltóság arra, hogy birtokosát már magában véve is boldoggá tegye? kell-e, mint más közönséges embert, a királyt is mulattatni, hogy figyelmét elvonják fényes, irigyelt állásától? Azt látom, hogy a legtöbb embert az teszi boldoggá, ha figyelme egyéniségének gyarlóságairól, otthonának bajaitól elfordul és pl. minden gondolatát arra irányozza, hogy jól tánczoljon. De így van-e ez a királyokkal is? Boldogabb lesz-e ő, ha a helyett, hogy csupán királyi méltóságának gondolatával telnék el, kicsinyes szórakozásokra fordul figyelme? Mily más gondolat lehetne az, mely kárpótlást adhatna a fejedelemnek azért, hogy rövid ideig nem gondol fényes állására? Nem tünik-e fel igazságtalanságnak, ha arra késztetjük őt, hogy valamely dallam ütemeire tánczoljon a helyett, hogy nyugodtan örülne az őt környező fenség és dicsőség szemléletének? Kisértsük csak meg: hagyjunk egy királyt egyedül, úgy hogy érzékei ne foglalkozzanak, hogy szelleme ne törődjék mással, _csak önmagával_, hagyjuk őt társaság nélkül, hogy saját egyéniségére szorítkozhassék csupán… és látni fogjuk, hogy a király csak úgy fogja érezni gyarlóságait, mint bárki más. De az önmagával való foglalkozást gondosan kerülik a királyok is és környezetükben mindig tartanak olyanokat, a kik változatos szórakozásról gondoskodnak; a kiknek minden törekvését az képezi, hogy a király soha se legyen egyedül, soha se gondolhasson magára, tudván azt, hogy a hatalmas király boldogtalan lenne, ha önmagával foglalkoznék.

A magas állású nagyravágyó embereket csupán csak az képes különben legtöbbször kinos körülményeik közt fentartani, hogy nem jut idejük az önmagukkal való foglalkozásra, figyelmük szakadatlanul más felé lévén fordítva.

Vegyük bár őket sorra, a kanczellár, az állami tanácsos, a főtörvényszék elnöke mily sok ember által van környezve; egyetlen perczük sem marad arra, hogy önmagukra gondolhatnának. És a mikor fejedelmük kegyét elvesztve visszavonulnak falusi magányukba, szerencsétlenebbek még, mert semmi sem akadályozza őket abban, hogy önmagukkal foglalkozzanak.

Innen van, hogy oly sok ember leli örömét a játékban, a vadászatban s egyéb szórakozásokban, mik az egész lelket elfoglalják. Nem az a nyereség, vagy zsákmány viszi őket arra, melyet a játék, vagy a vadászat juttat nekik; nem fogadnák el a nyereséget, vagy zsákmányt, ha azt valaki egyszerüen oda akarná nekik adni. A zaj, a fáradság, az izgalom fordítja el az ember tekintetét önmagáról.

Ezért szeretik az emberek a világi zajt; és csak kevesen vannak, a kik a magányhoz, a csendhez ragaszkodnak.

Ime csak ezt tudta kitalálni az ember, hogy boldogságát elérje. Vannak olyanok is, a kik keresik a mulatságokat, habár belátják, hogy mily sok üresség és botorság van az emberi szórakozásokban; s ezek már gyarlóságaik egy részének tudatával birnak. S e gyarlóságoknak épen az a jó oldala, hogy az embert képessé teszik arra, miszerint az üres szórakozások gyönyörködtessék s ez által elvonják figyelmét más hibáikról. De még a ki be is látja a szórakozások ürességét, az sem tudja, hogy _mi az, a mi szükségessé teszi a szórakozást_, s nem is tudhatják meg mindaddig, a míg az a gyarlóságuk el nem tűnik, mely szerint önmagukkal foglalkozni kín nekik. Az a nyúl, a melyet megvásárolnak, nem köti le figyelmüket; csak a vadászat, a mely pedig eszköze csak a nyúlszerzésnek. S ha kérdenék tőlük: hogy van az, hogy az a nyúl, melyet különben oly sok fáradsággal keresnek, nem volna képes őket kielégíteni? nem tudnának helyes választ adni; mivel nem tudják, hogy a vadászatban _csak egyikét keresik azon izgalmas foglalkozásoknak_, melyek figyelmüket önmagukról elfordítják, melyek egészen lekötik szellemüket. Azt hiszik egész komolyan, hogy a vadászatban van valami szép és nemes; hogy az királyi kedvtöltés. És így van ez minden más foglalkozással is. Azt képzelik az emberek, hogy a tárgyakban magukban is van valami, a mi a velük való foglalkozást kiválóvá, nemessé teszi. Sokan meg vannak arról győződve, hogy ha ezt, vagy azt a magas állást, vagy egyéb czélt elérnék, örömmel, boldogan nyugodnának meg; mert még nem tudják, nem érzik, hogy vágyaik mily kielégíthetetlenek. Azt hiszik az emberek, hogy a nyugalmat keresik, pedig nem keresnek mást, mint izgalmakat.

Az embernek titkos ösztöne arra viszi őt, hogy önmagán kivül keressen szórakozást és foglalkozást; _de van egy más titkos ösztöne is, mely eredeti természetes nagyságából maradt fenn s a mely azt a meggyőződést kelti benne, hogy a boldogság igazán csak a magányban, a nyugalomban lelhető fel_. E két ellentétes ösztönből aztán az emberi szív mélyébe rejtve, észrevétlenül, zavaros, határozatlan vágyak származnak, melyek arra késztetik az embert, hogy izgalmak által vágyódjék a nyugalomra és szakadatlanul abban a képzelődésben éljen, hogy végre majd kielégíti vágyait, ha az útját álló akadályokat ledöntve, megnyilni látja maga előtt a megnyugvás kapuit.

Igy folyik le az egész élet. Keressük a nyugalmat, leküzdve az utunkban álló akadályokat; és ha a küzdelem be van fejezve, a nyugalom elviselhetlenné válik; mert azonnal jelenlevő és a jövőben fenyegető bajainkra gondolunk. És ha minden baj elől biztos menedéke volna is az embereknek, az unalom, az ő megdönthetetlen hatalmával nem hagyná el szíveiket, a hol természetes gyökere van, és a lelket eltöltené mérgével.

Ezért tévedt Kineas, a ki nyugalmat ajánlott Pyrrhusnak és helyeselte elhatározását, midőn ez meghódítva a világ nagy részét, boldogságát abban akarta keresni, hogy babérain megpihenve, örüljön győzelmeinek. Rossz tanácsot adott neki s mindketten tévedtek; mert azt hitték, hogy az embert kielégítheti saját egyénisége és a jelen öröme, a nélkül, hogy lelkének ürességét képzelt reményekkel töltse be; a mi pedig tévedés. Pyrrhus nem lehetett boldog sem hódításai előtt, sem az után. És az a nyugalmas, tétlen élet, melyet főembere ajánlott neki, még kevésbbé elégíthette ki, mint a csaták és utazások izgalma.

Beláthatjuk tehát, hogy az ember oly szerencsétlen, hogy minden különös ok nélkül már természeténél fogva az unalom uralmának van alávetve; és e részben is oly gyarló az emberi természet, hogy ha nagyon sok okunk van is az unalomra, a legcsekélyebb bohóság is képes szórakoztatni. És ha komolyan megfontoljuk a dolgot, sokkal inkább lehet az embert azért sajnálni, hogy oly közönséges és üres dolgok szórakoztatják őt, mint azért, hogy emberi gyarlóságai annyira bántják; mivel szórakozása sokkal észszerűtlenebb, mintsem unalma.