XXX.

Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart, tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól, hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak Istennél.

A NÉP ELŐÍTÉLETEIRŐL ÉS A KÖZVÉLEMÉNYRŐL.