XXXI.

Az ékesszólás oly művészet, melynél fogva gondolatainkat akként adjuk elő, hogy

1. hallgatóink fáradság nélkül értsenek meg s örömmel hallgassanak;

2. hogy érdeklődjenek a tárgy iránt s elmélkedni óhajtsanak a hallottak felől.

Arra kell tehát törekedni, hogy egyrészről a hallgatók szíve és esze közt, másrészről az előadó gondolatai és a gondolatok kifejezésének módja közt állandó kapcsolat jöjjön létre. Ismerni kell az emberi lelket, tanulmányozni ennek minden részét, hogy ezekbe az előadni kivántakat kellően osztályozva helyezhessük el. A hallgatók helyzetébe képzeljük magunkat s aztán a saját lelkületünket kutassuk és előadásunk folyamán figyeljük meg a hallgatók s a magunk egyénisége közt levő viszonyt. És legfőkép maradjunk természetesek; ne nagyítsuk a kis dolgokat s ne kicsinyítsük a nagyokat. Nem elég az, hogy szép legyen valami, hanem bele is kell illenie a beszéd keretébe.[31]

Sokan jól beszélnek, de rosszul írnak. A hely, a hallgatóság tűzbe hozza őket és szellemök oly magasra szárnyal, a milyenre e hevület nélkül nem volna képes.

Ha Montaigne-t olvasom, nem ő benne, hanem saját magamban lelem azt fel, a mit könyvében olvasok.